Volt már Lear király, Orlando, Rosa a Részegekben és még sorolhatnám. A Színház- és Filmművészeti Egyetemet ért nehézségek ellenére tavaly vette át a diplomáját bábszínész szakon. Bartos Áginak nemcsak a tekintetéből, a hangjából is valami végtelen nyugalom árad. Véleményem szerint az egyre zajosabb világunkban csak így lehet. Ágit többek között arról kérdeztem, milyen volt Orlando bőrébe bújni, mi az a Mindenfaja és hogy van ma a fiatal színházi szakma?

Bábszínész szakon végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Kimondottan a bábszínészet vonzott vagy maga a színház?

Abban biztos voltam, hogy színésznő szeretnék lenni. Hatszor felvételiztem a Színműre, közben voltak kitérőim az ELTE-n, ahol magyar-franciát, illetve norvégot tanultam. Nagyon szeretem a nyelveket. Majd a Nemes Nagy Ágnes színészképzésre jártam, ahol bábozással is foglalkoztunk szakkör szinten. Amikor a Színművészetin körbeértem a felvételiztető tanároknál, és újra Máté Gábor következett, nála már nem próbálkoztam újra. Akkor jött a báb. Mindig is prózai színésznő szerettem volna lenni, de a bábos osztály elvégzése után ez is a szakmám része lett, és örülök ennek. Csodálatos műfaj.

Melyek voltak azok a pillanatok/élmények az egyetem alatt, amikor azt érezted, hogy igen, ez az, ezért jelentkeztem?

Az első két évben nagyon le voltunk terhelve, nehéz volt, de többek között ezért is jelentkeztem. Másodévben mutattuk be az Anima című vizsgaelőadásunkat, az például egy ilyen élmény volt. A darab még most is repertoáron van a Budapest Bábszínházban, ez is jelzi a sikerét. És bár furcsán hangzik, az egyetemfoglalás – amiről még mindig nehéz beszélni, a feldolgozása úgy látszik, hosszabb folyamat–, minden nehézsége ellenére ugyanezt az érzést adta. Büszke voltam, hogy egy ennyire kreatív, okos, összetartó közösség része vagyok.

Az SZFE-t ért nehézségek ellenére sikerült megőrizni azt a szabad alkotóközeget, ami a művészi munka lényege. Milyen célokat tűztél ki magadnak, amikor elindultál ezen a pályán?

A fő célom, hogy minél többféle műfajban kipróbáljam magam, minél több helyzetben, olyan emberekkel, akik inspirálnak, akár kőszínházban, akár független társulatnál. A modellváltás vagy a covid miatti leállások nem befolyásoltak abban, hogy ezt szeretném csinálni, hogy ezen az úton menjek tovább.

Két éve került bemutatásra az Orlando című előadás. Fodor Orsolya rendező azt nyilatkozta veled kapcsolatban, hogy azért választott téged a főszerepre, mert benned érezte azt a tisztaságot és bölcsességet, amit ez az összetett szerep megkívánt.

Orsi előszeretettel oszt rám kihívást jelentő szerepeket. Másodévben Lear király voltam az egyik vizsgájában, 25 évesen. Talán arra gondolt, hogy fiatalabbnak tűnök, de valahogy mégis mindig idősebbnek éreztem magamat a koromnál. Ovis korom óta azt vártam, hogy negyvenéves legyek. Anyukámat csodálatosnak láttam akkor, azt gondoltam, hogy a negyven a legjobb kor.

Állítólag egy nő életében tényleg az. Mesélsz még Orlandóról? Mit jelentett számodra ez a szerep?

Biztos vagyok abban, hogy most már máshogy játszanám. Nem tudom, hogy jó-e, hogy ilyen fiatalon kaptam meg ezt a lehetőséget, de rengeteget tanultam belőle, és nagyon szerettem csinálni. Orlando páratlanul érdekes alak, nagyon sok rétegű a szerep is. Egy 400 éven át tartó befelé fordulás, hogy megismerje önmagát, a helyét a világban. Csodálom benne, hogy minden helyzetből ki tud lépni, ahol nem érzi jól magát. Az élete felében férfi, aztán 36 évesen (kb. 200 évnyi élet után) nővé válik, és nőként követjük még 200 évig, a jelenig. Sokat töprengtünk azon, hogy hogyan legyen férfi az én Orlandóm. Orsi azt kérte, hogy ne játsszak rá, legyen ő egy lágyabb, androgün lény.

Bábszínészként végeztél, de más műfajokban is láthat a közönség. Mennyire vagy tudatos a szerepvállalásaid kapcsán?

Az egyetem elejétől annyi volt a tudatosság bennem, hogy tudtam, prózai irányba szeretnék menni. Ötödévben szinte már csak prózai gyakorlataim voltak. Ami most tudatos, hogy ne legyen túl sok szabadidőm egy-egy évadban, illetve szeretnék csinálni egy monodrámát, jelenleg ahhoz keresek anyagot. Nagyon szeretnék filmezni is, de egyelőre elkerülnek a lehetőségek. Mindig csak azt látom, hogy már forog egy sorozat, vagy az elkészült film trailerét, de castingokról csak ritkán értesülök.

A hónap végén mutattátok be Édouard Louis Ki ölte meg az apámat című regényét a Jurányi Házban, Szentenczki Zita és Kovács Domokos rendezésében. Itthon talán nem annyira ismert ez a történet, mesélsz kicsit róla?

Édouard Louis egy kortárs, francia író, aki önéletrajzi könyveket ír. Ebben a kisregényben az apjával való kapcsolatát próbálja megérteni, feldolgozni gyerek- és felnőttkori emlékeken keresztül. (Bővebben itt – a szerk.)

Hogyan jött az ötlet, hogy színpadra állítsátok?

Zita ötlete volt. Gyakran nyúl autobiográfiákhoz, ennél az anyagnál pedig nagyon izgalmasnak találta, hogy a legszemélyesebb kapcsolódásainkon keresztül mutatja be a politikai döntések hatásait, és a társadalmi rendszert, amiben élünk.

Ahogy említetted már, színészként az a legszerencsésebb, ha minél többféle szerepben kipróbálhatod magad. Ettől függetlenül, vannak olyan történetek, műfajok, amelyekkel jobban tudsz azonosulni? Vagy szerepvágyak?

Szeretem a drámai darabokat és a vígjátékokat is, de utóbbira sajnos ritkábban van lehetőség. Pedig jó érzés, amikor pontosan tudom, hogy milyen ritmusban, mikor kell megszólalni, hogy nevessen a néző. Felemelő érzés hülyét csinálni magamból a színpadon. És szeretnék Csehovot játszani, ami eddig elkerült. Egyszer játszottam beugróként, de nagyon örülnék, ha lenne még rá lehetőségem.

A járvány közepén csináltál egy instagram profilt, ami a kiégett fiatalok köré épült.

Ez onnan indult, hogy az egyetemen volt egy kurzusunk Kálmán Eszterrel, és az egyik feladat az volt, hogy találjunk ki egy performanszot. Akkor jelent meg egy cikk a kiégett fiatalokról a 444.hu-n. Azt találtam ki, hogy egy-egy politikai helyzet kapcsán összegyűlne rengeteg kiégett fiatal a városban, és állnának az utcákon mozdulatlanul, üres tekintettel maguk elé meredve. Ahhoz, hogy ehhez tömeget lehessen toborozni, létrejönne egy ilyen profil sok követővel.

Az egész egy teória volt. Azért hoztam létre ténylegesen a Mindenfaját, hogy prezentálhassam az órán, mire is gondolok. Feltöltöttem magamról pár képet, ami megtetszett az osztálytársaimnak, és elkezdtek ők is fotókat küldeni, majd egyre több ismerősöm csatlakozott. Nem volt benne tudatosság, mégis hetente több képet kaptam, és sokat nevettem rajtuk. A lezárások közepette többen is írtak, hogy jó ránézni az oldalra.

Külső szemlélőként ezt én is meg tudom erősíteni. A járvány után, három év távlatából hogyan látod, hogy van ma a fiatal színházi szakma?

Rengetegen vagyunk, ezért nehéz megítélni, mert nem mindenki ugyanabból a helyzetből indul. Van, aki kőszínházhoz szerződött, esetleg többet forgat, vagy szabadúszóként, pályázatok útján teremti meg magának a lehetőségeket. Esetleg kénytelen másodállást vállalni, mert nem tud megélni a színészetből. Még csak nemrég kerültem ki az egyetemről, ezért nincs nagy rálátásom. Ebben az évadban három bemutatóm van a tatabányai Jászai Mari Színházban és egy a Jurányi Házban, szerencsés évad. Fontos az önmenedzselés, én a közösségi oldalakat használom erre a célra. Az Orlandó bemutatójára pedig több színházi, filmes alkotót is meghívtam annak idején, akiket szerettem volna, hogy megismerjen. Előtte ebben nagyon bátortalan voltam.

(Borítókép: Köő Adrienn)