Kevés olyan fiatallal találkoztam, akik nemcsak kifelé, hanem befelé is figyelnek. Nemcsak a külsőségeket nézik, hanem azt is, hogy mi van belül. Berényi Nóra Blanka színészhallgató egyike az ilyen fiataloknak. Pont beköszöntött az ősz, amikor beültünk egy Vas utcai kis kávézóba Orwellről, a fiatal színészek helyzetéről, valamint a közösségi média előnyeiről és hátrányairól beszélgetni. Jó dolgok hangzottak el.

Azt olvastam, hogy az esélytelenek nyugalmával indultál a Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételijén. Mindig ilyen lazán állsz a nagyobb megmérettetésekhez?

Alapvetően táncosnak készültem, elvégeztem egy tánctagozatos képzést a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban. A táncban valahogy mindig is könnyebben engedtem el magam, azt a világot már ismerem és biztonságban érzem benne magam. Viszont a gimnázium utolsó évében szerepeltem egy drámaszínjátszós előadásban és rákaptam az ízére. Nagyon élveztem, majd indultam néhány versmondó versenyen is. Utána eldöntöttem, hogy vagy kimegyek külföldre táncot tanulni, vagy ha nem jön össze, akkor maradok Magyarországon, de mindenképpen a tánc világában szeretném folytatni. Ezt követően pedig visszajövök és jelentkezem fizikai szakra Horváth Csabához (magyar rendező-koreográfus, a Forte Társulat megalapítója és vezetője – a szerk.).

De úgy voltam vele, meg kellene előtte próbálni a felvételit, hogy tudjam, pontosan milyen is ez, hogyan kell viselkedni egy ilyen megmérettetésen, mit várnak el a tanárok. Szeptembertől már verseket kerestem, olyan anyagokat, amiket teljes mértékben magamból tudok fogalmazni, amelyek nagyon az akkori időszakomról szóltak. Ha ma visszaolvasom a felvételi repertoáromat, újra átélem kicsit azt, amiben akkor éltem, ahol akkor tartottam az életemben. Közeledett az első rosta, előtte elmentem Novák Eszterhez (rendező, koreográfus, egyetemi oktató – a szerk.), aki nagyon sokat segített. Ő azt mondta, számoljuk ki, hány százalék esélyem van a felvételin. Ez valahogy 0,4%-ra jött ki, ezen jót nevettünk. Emiatt azt éreztem, hogy mi veszítenivalóm van – nincs vesztenivalóm –, élvezni szerettem volna. Ez is történt. Alapvetően nagyon szemérmes és görcsös tudok lenni. Túl is agyalom a dolgokat. Ez volt az a pillanat, amikor igazán el tudtam engedni magamat. Azóta is kutatom ezeket a pillanatokat.

Volt B terved?

Van B és C tervem is. A B tervem a tánc. Nem szeretnék róla megfeledkezni, nagyon szomorú életem lenne, ha nem táncolhatnék már soha többé. Hiányozna, mert a táncban általában sikerül kikapcsolnom az agyam zakatolását és sikerül csak úgy megélnem a pillanatokat.

És mi a C terv?

A C terv, hogy masszőr leszek. Ez olyan terv, amit a színészet mellett is biztosan szeretnék, de ehhez még tanulnom kell.

Most azért megleptél.

Szeretek masszírozni.

Végül miért döntöttél a prózai színészet mellett?

Az első rostán annyira jól éreztem magam, hogy ott döntöttem el: ezt akarom. A másodrosta már görcsös volt, mert már volt tétje, és akartam, hogy felvegyenek. Azt éreztem, hogy sokkal rosszabbul teljesítek. Majd a harmadrostán megéreztem, hogy mi az az út, amin haladnom kellene.

Nemrég mutattátok be az XX84 című darabot alkotótársaddal, Sipos László Márkkal. Rendhagyó előadás, hogyan zajlott a próbafolyamat?

Nagyon izgalmasan telt a próbaidőszak, hatalmas fentekkel és lentekkel, abból adódóan, hogy ebben a projektben, mindent magunknak csináltunk. A legfontosabb, hogy olyan emberekkel dolgoztunk együtt, akiknek mind szívügye volt ez az előadás és emiatt mindent beleadtak. Ez nagyon felemelő élmény volt. A darab egy galériában játszódik, amit annak is használnak, tehát kiállítások vannak. Így a próbafolyamat alatt volt olyan időszak is, amikor úgy kellett próbálnunk, hogy mindenhol festmények lógtak.

Néha elbizonytalanodtunk, hogy ez az előadás kész lesz-e egyáltalán, de aztán rábeszéltük egymást, hogy igen, megcsináljuk. Az is fontos, hogy Lacival korábban már dolgoztunk együtt, és mindig egy olyan közeg alakult ki, amiben minden résztvevőnek a produkcióban számít a szava és a gondolatai. Ez is egy olyan projekt volt, amiben bárkinek az ötlete érvényesülhetett, hogy mindenkinek egy szerelemmunka legyen.

Nem titok, hogy George Orwell 1984 regénye alapján született a színdarab. Honnan jött az ötlet? Mesélj picit a szerepedről!

Laci már 17 évesen elolvasta a regényt, fontos lett neki, és úgy gondolta, hogy monodrámaként meg lehetne csinálni. Az első hullám alatt az osztályfőnökeink, Máté Gábor és Székely Kriszta kiadták feladatnak, hogy csináljunk monodrámát, Laci pedig újból elővette ezt a regényt és megkért, hogy mint árny vagy hang, vegyek benne részt. A feladatot végül eltörölték, mert kinyitottak a színházak és hirtelen mindenkinek ezer dolga lett, de mi eldöntöttük, hogy megcsináljuk. Én Júliát játszom. Én képviselem az életigenlést az életszeretetet. A mi darabunk ugye nem teljesen az eredeti 1984. A szerepemmel azt próbálom átadni, hogy a szeretet ereje mennyivel nagyobb és fontosabb mindennél.

Ha már Orwell: mennyire érzed hátránynak, hogy szinte az összes ismerősünk életébe beleláthatunk? Foglalkoztat, hogy jelen legyél, megmutasd magad a közösségi felületeken?

Ettől nagyon félek, fontos számomra a magánszféra. Néha megijedek, hogy valaki olyat tud rólam, amit még én se magamról. Alapvetően olyan ember vagyok, aki szereti megtartani a magánéletét, megélni azt, és erről nem kell mindenkinek tudnia. Magamtól kevés dolgot tennék ki, de egy fél éve rá kellett jönnöm, hogy muszáj kicsit magamat reklámozni. Azt vettem észre, hogy több osztálytársamat hívták különböző filmek castingjára, mert valamilyen közösségi oldalon keresztül megtalálták őket. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy muszáj kicsit többet mutatnom magamból az interneten.

Túl vagyunk már nem tudom hány hullámon, az SZFE ügyről nem is beszélve, de azért már elkezdett éledezni a kulturális élet. Ha most a színházra, alkotásra gondolsz, milyen érzések vannak benned?

Az első hullám alatt végig otthon voltunk, ami egy nagyon speciális helyzet volt, de nagyon sokat tanultam a videós feladatokból. Sokszor kellett filmekből utánoznunk karaktereket, ami egy nagyon pepecselős munka. Amikor kinyitottak a színházak, hirtelen minden ránk zuhant, mindenből sok lett, közben itt volt az egyetemfoglalás. Majd jött még egy hullám, de akkor már végig dolgoztunk az egyetemi vizsgáinkon. Emiatt nem tűnt fel, hogy vége, nincs közönség, csak folyamatosan próbáltunk. Most már 5 hónapja nem álltam le, kezdek fáradni, de nagyon hálás vagyok, hogy ennyi feladatom van. De azért jól jönne egy kis pihenés is.

Színészként mi az, ami motivál, ami erőt ad, hogy tovább csináld?

Úgy élem az életemet, hogy próbálok rájönni, ki is vagyok én, mi az én utam, amiben még egyáltalán nem vagyok biztos. Mindig lehetőséget adok a változtatásra. A színészet nagyon sokat segít abban, hogy keressem azt a Berényi Nóra Blankát, aki lehetnék, akit nem mindig találok, de néha már közeledek felé, és akit még nem mindig tudok elfogadni. Barátkozom magammal, és ez alatt a négy év alatt sok szempontból sikerült elfogadnom a gondolataimat, hogy érzékeny vagyok, hogy mekkora az igazságérzetem. Azzal akarok még küzdeni, hogy kevésbé legyek szemérmes. Azt is remélem, hogy amikor sikerül valamit úgy megfogalmaznom, ahogy én szeretnék, akkor azzal esetleg tudok segíteni egy-egy nézőnek, abban, hogy elgondolkozzon a saját életén és kérdéseket tegyen fel önmagának.

Sokszor az az érzésem – de javíts ki, ha nem így van –, hogy egy pályakezdőben óriási a tenni akarás, mégis kevés lehetősége van megmutatnia magát nagyobb közönség előtt. Például alig látok fiatal, új arcokat filmekben.

Most pont az történt, hogy hívtak a Radnóti Színházba gyakorlatra, de ez egy egészen friss dolog. Pár hónapja még úgy tudtam, hogy október 2-án lesz egy bemutatóm és utána üres az évem. Teljesen pánikba estem, hogy nem kellek senkinek. Ez egy nagyon kiszolgáltatott állapot volt. Majd jött a felhívás a Radnótitól, de tudom, hogy vannak társaim, akiknek nagyon nehéz, mert nagyon sokan vagyunk.

Sokszor azt látom, hogy ha valaki már szerepelt valamiben, őt fogják hívni legközelebb is, nyilván, mert jó volt és bekerült egy körbe. Emiatt azoknak kevesebb a lehetősége, akik ebben még nincsenek benne. Legalább hatvanan minden évben színészek akarnak lenni.

Van olyan tulajdonságod, amelyre színjátszás során jöttél rá?

Az egyetem első évében sokszor visszafogtam magam a színpadon. A második évben jöttem rá, hogy tudok vicces is lenni, és ezáltal bátor. Azt tudtam, hogy nagy a teherbírásom, és azt is, hogy maximalista vagyok, de ez elég sokszor elégedetlenséggel és szomorúsággal jár.

Kinek a rendezői stílusával tudsz leginkább azonosulni?

Inkább onnan közelítem meg, hogy vannak társulatok, amelyek szimpatikusak, de azt keresem az életemben, hogy hol tudok magam köré kialakítani olyan embereket, akikkel szeretek együtt dolgozni. Ezt soha nem úgy nézem, hogy mi az, amit látok, hanem hogy milyen vele dolgozni. Nagyon hiszek abban, hogy emberek tudnak úgy találkozni, hogy kiderül, van közöttük valamilyen titkos kapocs, értik egymás nyelvét. Olyan csapathoz szeretnék tartozni, ahol azt szeretnék, hogy én is közéjük tartozzak, ahol ez kölcsönös.

Miben láthat legközelebb a közönség?

Az XX84-ben még biztosan, csak még nincsenek kitűzve a dátumok. Tavaly mutattuk be az Othellót a Katona József Színházban, Székely Kriszta rendezésében. A Jászai Mari Színházban pedig október 2-án mutatjuk be Székely Csaba 10 című darabját, ahol a VI-ost játszom, ez egy nagyon izgalmas szerep. A Radnóti Színházban a Don Carlosban. Illetve Valló Péterrel is dolgozom majd egy darabban, szintén a Radnótiban. Az évad végén pedig elkezdjük próbálni a 451 Fahrenheitet Nagy Péter Istvánnal, és remélhetőleg még játsszuk a Hatszínben az Ernelláék Farkaséknál című darabot.

(Borítókép: Köő Adrien)