Tavaly ősszel, aki a Vas utcában járt, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárainak és diákjainak bátorságáról és kitartásáról vehetett példát, akik rendszeresen őrt álltak az Egyetemen, védve az intézmény és az ott dolgozó tanárok és diákok autonómiáját. Az egyik ilyen diák Biró Panna Dominika, negyedéves hallgató volt, akinek elhivatottsága és szakmai alázata már igen korán megmutatkozott. Hogy hogyan vezetett az útja Beregszász mellől az SZFE-re, kiket alakítana legszívesebben a színpadon, és milyen volt átélni testközelből a tavalyi év egyik legnagyobb tragédiáját, azt elmeséli ő maga. Meg még sok minden mást is.

2017-ben vettek fel az SZFE-re, Székely Kriszta és Máté Gábor osztályába. Mikor döntötted el, hogy színésznő leszel?

Körülbelül ötéves koromban. Már az óvodában érezhető volt egyfajta átlagon felüli szereplési vágy bennem. Kárpátaljáról származom, Beregszász mellett születtem. Itt kevesebb lehetőség adódik a kibontakozásra, a családom sem művészi területen tevékenykedik, így már korán kerestem a lehetőségeket, hogy elindulhassak a saját utamon.

Tizenöt éves koromban jöttem el otthonról, és kezdtem meg tanulmányaimat a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatán. Rögös út vezettet az áhított fő célom felé, a Színház és Filmművészeti Egyetemre, ahova végül ötödik próbálkozásra sikerült felvételt nyernem. Közben elvégeztem a Nemes Nagy Ágnes Színészképzőt és tanultam jazzéneket.

Volt valamilyen elképzelésed arról, hogy milyen lesz a képzés?

Hogy mit fogunk tanulni, azt tudtam, a korábbi iskolákban is hasonló képzés folyt, csak más ütemezésben. De azt a légkört és szellemiséget, azt az alkotó közösséget ténylegesen átlátni és befogadni csak akkor lehet, amikor az ember már benne él. Tizenhat évesen, a szakmát semennyire se ismerve az ember csak odaáll és néz tágra nyitott szemekkel. Később aztán, mire ráeszmél mekkora óriások veszik körül, még apróbb lesz közöttük, feszengve, félve csapkodja a szárnyait. Amíg eljön a pillanat, hogy valahogy levergődik az ereszről, és ráérez a repülésre. Vagy nem érez rá.

Ha nem a szakmai, hanem a személyes oldalt nézzük, mennyire változtál meg a négy évvel ezelőtti önmagadhoz képest?

Teljesen. Tulajdonképpen felnőttem. Megtanultam befelé, önmagamra figyelni úgy, hogy közben a partnereimre is tudok koncentrálni. Nyitottabb lettem, jobban kommunikálok, könnyebben át tudom adni, ami a fejemben van. Mostanában kezdek ráérezni, hogy ki is vagyok én. Ez nagy pillanat az életemben, mert ha már kapiskálod önmagad, jobban megértheted a többieket. Ez a legérdekesebb ebben a szakmában, az emberek és a köztük lévő kapcsolódások.

Említetted, hogy a családod nem foglalkozik művészettel. Hogy állnak ahhoz, hogy Te mégis ezt a pályát választottad?

Tudják, hogy otthon kevesebb a lehetőség, ezért támogatnak, elfogadják, hogy sokat vagyok távol. Mehettem volna Kijevig, Moszkváig, de szerintem egyelőre örülnek, hogy eddig „csak” Pestig jutottam. Pedig a nagy álmomat, Moszkvát, még nem vetettem el, szeretnék egyszer ott is tanulni.

Elképesztő, amit az elmúlt hónapokban véghez vittetek a Színművészeti Egyetemért. Mi adott kapaszkodót ebben az időszakban?

Nem viselem el az igazságtalanságot, ez sok erőt adott. Kapaszkodót a barátaim nyújtottak, és azok az emberek, akik hittek bennünk. Akik paprikás krumplit hoztak, akik koncerteket adtak. Erőt adott, hogy nap mint nap találkozhattam ilyen emberekkel. Egyszer odajött hozzánk egy idős néni, hogy most csak ennyit tud bedobni, de majd jön, ha lesz nyugdíj. Az összefogás elementáris erők mozgatására képes, ezt testközelből megtapasztalni hatalmas dolog volt. Csodálatos átélni, amikor négyszáz összegyűlt ember mondja: veletek vagyunk!

Volt félelmetes része is, amikor attól kellett tartani, hogy esetleg ránk gyújtják az épületet. A kiszámíthatatlanság, hogy bármikor kirakhatnak minket a semmibe, és nem tudunk majd hova menni. A történet vége fájdalmas, egyik napról a másikra kellett elhagynunk az épületet. Nehéz időszak volt, lassan építem magam újra ezekből a romokból. Segít, hogy negyedévesként már nem kell fizikailag bejárnom az egyetemre.

Egy ilyen helyzet nem kis terhet ró az emberre, volt, hogy elbizonytalanítottak a történtek?

Kitartottam és kitartok. 

Ha már itt tartunk, mi a cél, amit szakmailag szeretnél elérni?

Konkrét célt nem tudok megfogalmazni, nyitott vagyok minden lehetőség felé, és igyekszem tanulni belőlük. Mostanában többet forgattam, elkezdett érdekelni ez a forma is. Teljesen más, mint a színház, másképp kell felépíteni és megvalósítani a szerepet filmen. Kisebb amplitúdóval, finomabb gesztusokkal kell dolgozni, mert a filmen sokkal több látszik, kevesebb is „elég”. Sőt, igazból akkor hiteles és igaz. Átélés szempontjából is más, nem tudod úgy felépíteni, mint egy színházi előadást, hiszen nem kronológiai sorrendben veszik fel a jeleneteket. Nagyon pontosan át kell látni a szerep egészét ahhoz, hogy magabiztosan ugrálhass az időben. Izgalmas, nagy kihívás ez is. A legfontosabb most, hogy dolgozhassak, mert így tanulok, drámát, komédiát, zenés táncos őrületet, bármit. Egy színész legfőbb célja talán más nem is lehet, csak a munka, és az abban való boldog kiteljesedés.

Pályakezdőként mennyi lehetőségetek van színházban játszani?

A pandémia miatt, most szinte elfogytak a színházi lehetőségek, Szerencsésnek érzem magam, mert ebben a nehéz helyzetben is próbálhattam a Pinceszínházban, és volt egy bemutatónk Zsótér Sándorral a Jurányi Házban is. Jó érzés volt a nagyobb kihagyás után ismét hajtani, és dolgozni kicsit! Különösen rosszkor ért bennünket a járvány, negyedéves hallgatóként, mikor most jönne a gyakorlati évünk, nem tud bennünket igazán megismeri a közönség. Azért mi dolgozunk az osztállyal a lehetőségeinkhez mérten, és bizakodva várjuk, hogy kisüssön a nap.

Nyilván az a legszerencsésebb, ha egy színész minél többféle szerepben kipróbálhatja magát. Ettől függetlenül Neked van vagy vannak olyan szerepek, amikben kimondottan jól érzed magad? Mert mondjuk illik a személyiségedhez? Vagy ellenkezőleg, nagyon mások, mint Te?

Az egyetemi évek alatt magunkat rendeztük az osztálytársaimmal, és egymásnak osztottunk szerepet. Ez egy bevett módszer, jól működik. A mesterségtanárok persze atomjaira szedik, amit csinálunk, másnapra újra felépítjük másként. Így tudunk a saját gondolatainkból kiindulva, szakmai megsegítéssel, a magunk hibáiból okulva, újabb önálló gondolatot szülni. Ez biztos most zavarosan hangzik, de ez így van jól.

Valahogy úgy érzem, rám sokszor osztottak tekintélyparancsoló szerepeket, nem volt ez ellenemre, jól éreztem magam bennük. Nagy szerepálmom Médea vagy Hedda Gabler, de most éppen úgy vagyok, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

Ezek szerint például egy Júlia szerep távol áll tőled?

Most azt érzem, ilyen „klasszikus” Júlia nem vagyok éppen, de még lehetek…

Próbálgatom a határaimat, ismerkedek magammal. Most nem a naiva korszakom van terítéken, de ezt csak én érzem belül. Hogy mikor, ki és mit lát meg bennem, azt nem tudhatom. Az biztos, hogy előcsalogatni bármit lehet, ha elhiszed magadról, hogy akár lehetsz -ilyenolyanamolyan- is.

És jobban is illik a személyiségedhez egy szigorú szerep?

Nem vagyok magabiztos abban, milyen szerep illik hozzám. A keresztnevemet nem kedveltem, így kitaláltam, hogy legyek Panna is. Nem hagytam el a szüleim által kapott szigorúbb hangzású Dominikát, mert az is vagyok kicsit. Panna, Dominika, Médea, Júlia és Cyrano de Bergerac…

Most sok ember fejében valószínűleg motoszkál a kérdés, hogy hogyan tovább? Én most tőled kérdezem: hogyan tovább? Hogyan lehet egy ilyen nehéz helyzetből tovább indulni?

Azt szoktam mondani, hogy egy elpusztult országból jöttem egy jobb országba, de nem biztos, hogy jó országba. Nagyon szeretnék az anyanyelvemen játszani. De nem biztos, hogy van itt jövőm. Most összeomlott valami, amit újra kell építeni, akárcsak az egyetemet. Sok a bizonytalanság, de közös küzdelme ez minden embernek, minden területen. Várok. Próbálom összegyűjteni, rendszerezni a fejemben, amit eddig tanultam, és nem elveszteni. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. Most türelmesnek kell lenni, nem tehetek mást.

Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik színházzal, színészettel szeretnének foglalkozni? Merre induljanak?

Legyenek kitartóak, és ne adják fel. Mindenkinek van egy útja, mestere, helye, csak rá kell találni és nem biztos, hogy azonnal sikerül. Az egész élet egy folyamatos keresgélés igazából, sosincs végleges megnyugvás... de valójában nem tudok tiszta szívvel tanácsot, meg útravalót adni, mert még én is bolyongok. Válaszolhatnék erre a kérdésre ötven év múlva is?

Sokan megfogalmazták már, hogy mit jelent a művészet, a szabad alkotás. Neked mit jelent?

Szabadon alkotni egy olyan kísérlet, amiben nincsen rossz lépés.

(Borítókép: Lehr Juhász Péter)