A szlovákiai születésű Gál Réka Ágota Pozsonyban is felvételizett, de végül a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem mellett döntött. Idén már a gyakorlatát tölti a Vígszínházban. Családról, Krumról, függőségről és még sok minden másról is beszélgettünk.

Mit szeretsz a legjobban a munkádban?

A legjobban azt szeretem benne, hogy folyamatosan más emberek bőrébe bújhatok. Ez azért is izgalmas, mert szerintem minden emberben vannak vágyak, hogy milyen lehet a másik ember, vagy mi lett volna, ha valamit máshogy csinál. A színház ezeknek a kérdéseknek ad teret. Ki lehet próbálni nagyon negatív karaktereket vagy nagyon pozitív szerepeket is. Ennek az egész szerepváltásnak az izgalmát szeretem.

A szüleid szintén színészek, ismerik a szakma minden nehézségét, sose próbáltak másfelé terelni?

Nagyon egészséges kapcsolatunk volt a színházzal. Soha nem erőltettek semmit, még olyan szinten sem, hogy túl sok kulturális eseményt szerveztek volna az életünkbe. Azt mondták, mindent próbáljunk ki, ami érdekel minket. De nehéz válaszolni, mert ezek felszín alatti dolgok, amik mindenkiben másképp raktározódnak el. Például az öcsém semmiben nem kapott más neveltetést, mégsem foglalkoztatja a színház, legalábbis most nem.

Pont egy olyan évben kezdted a Színművészeti Egyetemet, amikor több okból kifolyólag is nagyon nehéz helyzetben volt színház, a kulturális szféra.

Akkor még nem voltam tisztában a budapesti színházi világgal. Gimiben nem nagyon jártam ide színházba, nem voltak itteni barátaim. Az én közegem Szlovákiában volt. Az iskolában a barátaim többsége sem mozgott ilyen érdekeltségű körökben. Először Pozsonyban felvételiztem a Színműre, de ki szerettem volna próbálni Budapestet is, megnézni, hogy itt kik a tanárok, milyen egy felvételi. Amikor felvettek, az egész egyetemfoglalásba úgy csöppentem bele, hogy azt hittem, valami buli van. Utána szép lassan folytam bele, értettem meg, hogy miről is van szó. De egy percig sem gondoltam, hogy innen el kellene mennem. A két osztályfőnököm, Hegedüs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila egy csodálatos burkot húztak körénk, amiben a munka volt az első. Mellettünk álltak, ahogy a többi tanár is.

Egy ilyen időszakban mi segít összetartani egy olyan osztályt, akik még alig ismerik egymást?

Azt gondolom, hogy ez is az osztályfőnökeink érdeme.

Idén szerepet kaptál Bodó Viktor A csoport című darabjában, ami a függők terápiás üléseit dolgozza fel, igaz történetek alapján. Emlékszel még, hogy mi volt az első gondolatod a lányról, akit játszol?

Igen, hogy heroinfüggő lesz. Egy megalkotott séma szerint haladtunk, egy hatoldalas szereptesztet kellett kitöltenünk. A fő kérdés az volt, hogy milyen függőséggel fogunk foglalkozni. De olyan tulajdonságokra is ki kellett térnünk, hogy az adott karakter mit talál viccesnek, mikor sírt utoljára, introvertált vagy extrovertált, milyen titkai vannak.

Akkor lényegében ti találtátok ki a szerepeteket. Miért pont a heroinfüggőséget választottad?

Ez áll tőlem a legmesszebb. 15 éves koromtól kezdve volt bennem valami vonzalom a téma iránt. Nagyon sokat olvastam róla, megnéztem filmeket, dokumentumfilmeket ezzel kapcsolatban. A szörnyülködés mindig is jó érzéssel töltött el. Ez a téma annyira abszurd, de közben nagyon is aktuális és valós. Színészileg kihívásnak tartottam egy olyan állapotot eljátszani, amit soha nem éltem át. De a fókusz nem is a függőségen van, hanem hogy egy ember hogyan jut el a terápiáig, mi volt a mélypontja, ahogyan megtalálta a helyét a csoportban. Mi az életsorsa, hogy utána valamilyen függőséghez folyamodik.

Változtatott benned bármit a szereped a szenvedélybetegekkel kapcsolatban?

A felépülő szenvedélybetegekkel kapcsolatban igen. Iszonyatosan bátornak és erősnek tartom őket, hogy végig tudják csinálni a terápiát. Magukért, a családjukért. Nem egy olyan függő van, aki visszaesik, de utána újra és újra megpróbálja. A saját életemben az volt a tapasztalatom, hogy annyi probléma eltörpült. Hatalmas önazonosságot érzek ezekben az emberekben. Már csak az a tény, hogy ennyit foglalkoznak magukkal, hogy mi megy végbe bennük. Milyen érzésnek mi lehet az oka, hogy azokat nem tompítani kell, hanem megélni, és akkor az ember nem folyamodik szerekhez, egyéb függőségekhez. Felnézek rájuk.

Az eddigi munkáid során mi volt a legnagyobb kihívás?

Számomra jelenleg az jelenti a kihívást, hogy a színházat elválasszam a magánéletemtől. Most kerültem ki a szakmába, már vannak külsős munkáim. Ez olyan euforikus érzést ad, amit nehezen tudok letenni a nap végén. Kinyílt a világ, és ez azt eredményezi, hogy aki eddig mellettem volt, az réginek fog hatni. Hajlamos vagyok pillanatokra eldobni fontos embereket. Utána persze rájövök, hogy ez nem így működik. A napunkból tíz órát azzal töltünk, hogy valamilyen szinten idegen emberekkel szerelmesek vagyunk, utáljuk egymást, valakinek a lánya, fia, apja, anyja, testvére vagyunk. Akik pedig valójában betöltik ezeket a szerepeket az életünkben, kapnak mindössze két órát. Még nem tudom egyensúlyban tartani a kettőt. Ezek persze szép harcok, mert egy jó munkafolyamatot eredményeznek. Jófajta fájdalmak.

Ha már a külsős munkáknál tartunk, a Vígszínházban töltöd a gyakorlatod, ahol több darabban is szerepelsz. A Krumot most októberben mutattátok be.

Nagyon szerettem Valló Péterrel együtt dolgozni, a csapatot is nagyon szeretem. Ez egy egészen másfajta találkozás volt színházcsinálás szempontjából, mint előtte. Az elején nagyon nehezemre esett lecövekelni és hinni a szöveg erejében, nem pedig abban, amit fizikailag csinálok. Ebben Valló Péter nagyon sokat segített nekem. A Krum a szegénységnek azt az oldalát mutatja meg, amiben a szegény nem azért marad szegény, mert nem akar tenni ellene semmit, hanem mert nem tud.

Tweetyt játszom benne, akinek viszont megvolt a lehetősége, hogy elérje az álmait. Ezt hol jobb, hol rosszabb erkölcsi dolgokkal tudja kivívni. A főszereplőt kizökkenti a beposhadt életéből, hogy tegyen valamit azért, amit el szeretne érni. Egy nagyvilági nő. A vehemenciája közel áll hozzám, mindig tudtam, mit szeretnék, amihez sokat hozzátett a neveltetésem. Apukámtól azt tanultam, hogy minden helyzetet pozitívan fogjak fel. Ilyen szempontból hasonlít rám. Olyan szempontból viszont nagyon nem, hogy kihasználja a nőiességét, a férfiakon keresztül éri el a céljait.

Ha egy napra te választhatnál, kinek a bőrébe bújnál?

Vagy egy nagyon alacsony társadalmi szinten élő ember bőrébe, vagy egy milliárdoséba. Sok esetben azt érzem, hogy nem tudom eléggé értékelni az életemet, és egy ilyen szélsőséges helyzet fejbe vágna.

A színház és a filmezés mellett mi az, ami kikapcsol, feltölt?

A lovaglás, a túrázás és a séta. Sokat sétálok, mert a tömegközlekedésen szorongok. De mostanában próbálom a kis dolgokban is keresni a megnyugvást, akár elmenni kávézni a barátommal vagy barátaimmal. Vagy egy vasárnapi ebéd a családdal. Szökőévente egyszer.

A nehézségek ellenére még születnek új darabok, forognak új filmek, és feltételezem, vannak és lesznek, akik ebben a szakmában képzelik el a jövőjüket. Akik mégis bizonytalanok, nekik mit tanácsolsz?

Semmit. Ha szeretné, akkor csinálja. Az öcsém - aki négy évvel fiatalabb nálam –, mondta eddig az egyik legokosabb dolgot nekem. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért nem szeretne színész lenni, mert szerintem nagyon tehetséges lenne. Azt mondta, hogy ezt a szakmát csak az tudja csinálni, akinek ez a mindene. Szereti nézni, csinálni is, de nem tudna megbékélni azzal, amilyen rendszertelen életet élünk. Tizenhat évesen megmondta, amit én csak most látok. Ez valóban így van. Akinek nem ez a mindene, nem fogja bírni az egymás idejével való játszadozást, a folyamatos bizonytalanságot. Aki akarja, csinálja. Lebeszélni és rábeszélni sem akarnék soha senkit.

Bodó Viktor A csoport című darabja legközelebb 2023. október 28-án tekinthető meg.

Jegyek bővebb információ: 6szín Teátrum

Valló Péter Krum című darabja legközelebb 2023. október 31-én látható.

Jegyek, bővebb információ: Vígszínház

(Borítókép: Kleb Attila)