Gloviczki Bernáttal a színésszé válásról, összetartozásról, klasszikus darabok iránti vonzalomról és még annyi minden másról beszélgettünk. Egyetem után a Katona József Színházhoz szerződött, ahol rengeteg izgalmas feladatot kap, és kívánom neki, ez még sokáig maradjon is így!

Miért nem volt B terved?

Általában rosszul hangzik, amikor megfogalmazom. Biztos voltam benne, hogy fel fognak venni az egyetemre. És ez nem azt jelenti, hogy a tehetségemet mindenki fölé helyeztem, hanem már régóta azt éreztem, hogy ebben tudok önmagam lenni és a visszajelzések alapján az embereknek is tetszett, amit csináltam. Ha nem vettek volna fel, akkor is ezzel foglalkoznék. Részben tudatos volt, hogy nem lesz B terv. Nem akartam kibúvót adni magamnak, hogy ha nem sikerül, akkor majd jelentkezem máshova. Vagy teljes mellszélességgel akartam beleállni, vagy sehogy.

Valahol azt olvastam, hogy bár néha olyan, mintha szabadon döntenénk arról, milyen irányba megyünk, valójában rengeteg minden befolyásolja. Téged mi vonzott a színházban?

A gimnáziumot Vácon kezdtem a piaristáknál, onnan jó barátommal, Lelkes Botonddal mentem át a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba, aki a Színművészetin is osztálytársam lett. És mindezek közben nem emlékszem arra a pontra, amikor elhatároztam, hogy színész leszek. Már általános iskolában szerettem szerepelni, miközben soha nem álltam ki az osztály elé, hogy produkáljam magam. Ha volt egy műsor, akkor szerettem vele foglalkozni projekt szinten. Ez az egész valahogy természetesen kinőtte magát.

Egy interjúban említetted, hogy sokkal idősebbnek érzed magad belül, mint amennyi vagy. Ez mindig így volt vagy valaminek a hatására alakult ki?

Sok barátom egyetért abban, hogy nekem van valamiféle furcsa, öreg lelkem, de nem tudom, ez honnan eredeztethető. Van például rólam egy gyerekkori kép, amin elképesztően szomorú a tekintetem, de nem úgy, mint egy bánatos kisgyereknek, hanem inkább olyan, mint egy kiégett munkásé. Olyan, mintha már átéltem volna néhány traumát, úgy, hogy ezt semmi nem indokolta. Boldog gyerekkorom volt, szerető családban nőttem fel. Mégis azt éreztem belül, hogy olyan traumákat cipelek, ami a körülményeimet tekintve teljesen természetellenes.

És ez nem okozott frusztrációt ennyire fiatalon?

Dehogynem. Az első gimimben sokszor borzasztóan viselkedtem, de minden konfliktust magamra vállalok, én voltam a “hibás”. Sokszor megkaptam, hogy magas lovon ülök, a tanároktól és az osztálytársaimtól is. Azt éreztem, hogy sok mindenhez már nagy vagyok, persze ebben benne volt a kamaszos lázadás is, hogy nekem ne mondja meg senki. Furcsa, mert amikor átkerültem a VMG-be, az osztályom jóféle módon éreztette, hogy kicsit “kilógok”, ehhez társult valamiféle tisztelet is. Lehetett rám számítani. Egy idő után viszont elkezdett nyomasztó lenni, nem értettem, hogy mire fel vagyok mérce bárkinek is. Jó érzés volt, de egyben teher is.

Van egy nagyon megható videó az instagram oldaladon, amin az egész osztállyal egy nagy körben megölelitek egymást. Mit jelentett az a közösség, amibe bekerültél?

Ők jelentettek mindent. Jól is lettünk összeválogatva, köszönhetően az osztályfőnökeinknek, Zsámbéki Gábornak és Fullajtár Andreának. Ők is hangsúlyozták, elengedhetetlen, hogy jóban legyünk egymással. Szerettünk is együtt dolgozni, bár ez nem volt sajnos olyan hosszú idő a covid és az egyetemfoglalás miatt. Van egy nagyon erős emlékem a második év utáni nyárról, amikor hosszabb ideje nem találkoztam az osztályommal. Egy kocsmai asztaltársaságnál ültem és az egyik osztálytársam is valahogy oda keveredett. Ő az asztal egyik végében, én a másikban ültem, és olyan érzésem volt, ahogy néha ránéztem, mintha együtt lettünk volna katonák. És nem attól éreztem ezt, hogy elkezdtünk beszélgetni, hanem a jelenléte miatt. Bármennyi idő telik el, olyan közös élményeken, terhelésen vagyunk túl, hogy ezt a köteléket nem lehet szétbontani.

Mi kell ahhoz, hogy egy szerep elkezdjen érdekelni?

Színházban mindenevő vagyok. Sokkal több mindent elvállalok, mint filmen. Film esetében válogatósabb vagyok, de nem feltétlenül a szerep miatt. Színházban még nem volt olyan, hogy felajánlottak egy szerepet és nem vállaltam el. Most azt érzem, minél messzebb áll tőlem valami, annál szívesebben csinálom. Idegesít, ha valaki azt mondja, hogy valamilyen alkat vagyok. Persze értem, hogy ilyenkor mire utalnak, mindenki valamilyen alkat, csak nem értek vele egyet. Mindent szeretnék eljátszani.

Azt látom, hogy a Katonában erre nagyon odafigyelnek. Mármint arra, hogy ott van x fiatal, és nem csak a nem tudom hányadik mellékszerepet játszhatják – attól függetlenül, hogy az is lehet kihívás –, de akár ki is lehet benne égni, ha évekig tart.

Igen, és ezért nagyon hálás is vagyok. Egyszerre emberségesek és barátságosak, miközben szakmai oldalról pedig magas színvonalú előadások vannak. És nagyon jó, amit mondtál, hogy odafigyelnek arra, hogy legyen feladatunk. Bár, és ez is biztos az öreg lelkem, szeretem a klasszikusokat, a konvencionális színházért is rajongok, miközben az Extázis például az egyik kedvenc előadásom, amit jelenleg játszom. Nem zárja ki az egyik a másikat.

Van olyan karakter – akár irodalmi, akár filmes –, aki már többször eszedbe jutott valamiért, akár el is játszanád?

Erre is az a válaszom, mint az előző kérdésre: mindent eljátszanék. És remélem, még sokáig ezt fogom érezni. Minél nagyobb a terhelés, annál jobban tudok teljesíteni.

És ha tegyük fel, Székely Kriszta eléd állna, hogy bármilyen szerepet választhatsz, lenne, akit rávágnál?

Ha lehetne választani, akkor lehet, hogy most éppen valamilyen klasszikus darabot választanék. Nekem van egyfajta vonzódásom a klasszikus drámák felé. Nem tudom. Például egy Dürrenmattot szívesen játszanék. De remélem, hogy nem fogja megkérdezni. Mert remélem, hogy a rendezők inkább beleszeretnek egy anyagba és utána jó esetben tudják, hogy melyik szerepre kit szeretnének felkérni. Monodrámát egyébként szívesen csinálnék. Több éve bármit olvasok, az az első gondolatom, hogy vajon ebből lehetne-e monodráma, de egyelőre még nem találtam meg az anyagom.

Tudom, hogy nem volt B terved, de ha most lehetőséged lenne még valamit elsajátítani, akkor miben merülnél el legszívesebben?

Nem nevezném B tervnek, de van egy hobbink, ami már egy vállalkozássá nőtte ki magát. Egy filmes kiscég, a Non Lieu Film Productions. Mosolygó Sárával és Lelkes Botonddal alapítottuk, de sok emberrel dolgozunk együtt. Ez az életem egy másik szeglete, amiben aktívan részt veszek, amikor éppen nem próbálok olyan sokat.

Mit élvezel a legjobban a társulati létben?

Szerintem pályakezdőként egy nagyon jó döntés leszerződni valamelyik társulathoz. Ennek vannak egyszerű okai is, mint például az anyagiak. De ezen felül így tudunk megtanulni olyan dolgokat, amiket másképp nem lehet. Azt gondolom, ha van egy biztos háttér, akkor tud az ember igazán szabadon alkotni. Az egyetem utolsó éveiben sok mindenkin éreztem és érzem azt a görcsöt, ami egyébként teljesen természetes. Lesz-e valaki a vizsgaelőadáson, aki munkát ad, aki leszerződtet? És ha van, ad-e munkát, leszerződtet-e?

Mindenki szeretne elhelyezkedni, és a mi esetünkben ennek az az útja, hogy jó előadásokat csináljunk negyedikben, ötödikben, amit szerencsés helyzetben néznek olyan rendezők, igazgatók, akik utána elhívnak a színházukba. Amíg nincs egy stabil hely, sokszor az összes megmutatkozás feszültséggel teli, hogy elég jó vagyok-e, kellek-e valahova. Még azt is hozzátenném, hogy egy társulatban nagyon sokféle színész van, és jó őket nézni, jó velük együtt dolgozni. A munkatársaim a civil életben is nagyon kedves emberek, az ő létezésükből rengeteget lehet tanulni, miközben jókat tudunk beszélgetni is.

Melyik darabot/darabokat ajánlod a nézőknek az őszi évadban?

Nem szeretnék konkrét darabot ajánlani. Menjenek el többféle helyre, ha tehetik, ugyanúgy a Trafóba, a Jurányiba, mint az Örkénybe vagy a Miskolci Nemzeti Színházba, menjenek mindenhova, nézzenek meg sokféle előadást. Mindenki megtalálhatja a hozzá közel álló darabokat. És érdemes vizsgaelőadásokat is nézni, mind Kaposváron, mind Marosvásárhelyen, mind Pesten, egyetemen és OKJ-s képzéseken, és bárhol, ahol tehetséges fiatalok vannak. Nagyon értékes, jó képességű emberek tanulnak a művészeti képzéseinken, akik nem lehetnek a legnagyobb vesztesei annak, ami ebben az országban a nem létező kultúrpolitika vagy a hazudott oktatáspolitika miatt történt és történik.

(Borítókép: Katona József Színház)