Általában olyan színészekkel készítek interjút, akik még nem indultak el a pályán vagy éppen elindultak. Kurely László viszont már fél lábbal nemhogy a szakmából, de az országból is kint van. Azért is érdekes még ez a beszélgetés, mert frissdiplomásként nekem adta az első interjút, és most, hogy búcsúzik, engem ért a megtiszteltetés, hogy felidézzük az elmúlt öt évet. Remélem, példája erőt ad azoknak, akik elgondolkodtak a váltáson, de nem merik megtenni az első lépést.

Legutóbb, amikor „beszélgettünk” (online), már javában zajlott a covid, azóta eltelt négy év. Hogy vagy most?

Nagyon jól! Nem minden távozás rossz. Sok minden fog változni. Rengeteg gondolat van most bennem, és szeretném, hogy ennek legyen egy lenyomata.

Egyszer azt nyilatkoztad: „Kalandor akartam lenni vagy felfedező. Azt hiszem, a színészet egy nagy felfedező út.” Mi az, amit a szakmád hatására felfedeztél magadról, az emberekről?

A szakma hatására felfedeztem az embereket és közelebb kerültem magamhoz. Ahogy elkezdtem megismerni a színház világát – az elején picit naivan álltam hozzá – rájöttem, hogy rajtam kívül senki nem akarja, hogy én színész legyek. Ezt a mondatot 16 évesen már hallottam, mint jótanács. Tényleg az és valóban igaz. Az embereket, akiket megismertem, nagyon megszerettem, sokat tanultam tőlük. Viszont, ha bekerülsz ebbe a szakmába, egy áru leszel. Amit anno Zsótér Sándor, az osztályfőnököm mondott is nekünk. Mint egy zöldségespult, jön valaki, egy néző, egy rendező, egy casting direktor, aki azt mondja, hogy most uborkaszezon van, és ha én káposzta vagyok, akkor épp nem rám lesz szüksége. A legnagyobb felismerésem, hogy az elmúlt öt évben nem káposztaszezon volt. Ennek a szakmának rám most nincs szüksége. Ettől függetlenül, ha színész lettél, akkor bármit is hoz az élet, utána is az maradsz. Mindig színész leszek, ezt már senki nem veheti el tőlem.

Amikor elindultál a pályán, hol helyezted el magad? Mint színpadi színész vagy filmszínész, vagy inkább független társulatokban képzelted el a karriered?

Tizenkét éves voltam, amikor bekerültem a Csokonai Nemzeti Színházba, tehát kőszínházban nevelkedtem. Azt sem tudtam, hogy mit jelent a független színház. A gimnázium utolsó évében ez már tágult. Volt is pár találkozásom nagyon jó függetlenekkel, Horváth Csabával, a Nézőművészeti Kft-vel vagy a Maladype társulatával. Volt, ahová szívesen mentem volna, de nem akartam lekorlátozni magamat, inkább projektekben gondolkodtam és az élet is azokat hozta.

Soha nem is voltam társulati tag, bár lett volna rá lehetőségem. Vagy én nem akartam vagy ők, így alakult. Mindig láttam magam előtt a kőszínházi létet, szeretem, ha van egy rendszer, még akkor is, ha a káosz is tud jó dolgokat tud szülni. Szerintem egy színésznek elsősorban az a dolga, hogy játsszon. Sok minden átértékelődött bennem. A színészet egy nagyon drága hobbi, ha nem élsz meg belőle, akkor mellette muszáj csinálnod valami mást is.

Muszáj rákérdeznem az önmarketingre. Ismerem a szakmát, látom a közösségi oldalakat, és azt figyeltem meg, hogy aki nem látszik, az valahogy láttatja magát.

Igen, nekem is ezt kellett volna csinálnom. Egy vicces-szomorú monodráma, amiben éneklek, kézen állok, sírok, nevetek, nulla forintból, egy székkel és egy fogassal. Nem történt meg. Vállalom a felelősséget.  Próbáltam úgy kezelni az instagramot, mintha az lenne a portfolióm. Volt is munka, amit emiatt kaptam meg, de nem „nyomtam” magam eléggé.

És valamennyire azért telített a szakma is, nem tud ennyi művészt foglalkoztatni.

Ma már mindenki színész. Reality showban szerepelt XY és hallom, hogy úgy hivatkoznak rá, hogy művész úr. Mondom: ki? Hol? Viccet félretéve: túl sok az eszkimó, és a nézőknek is drága színházba járni. Hozzátéve, hogy az alkotók sem mindig tudják követni a világ változását (vagy nem elég bátrak), hogy az embereket érdekelje.

Még egy mondat megragadta a figyelmem: „[…] nyitottnak kell lennem, ami nem mindig egyszerű.” Nyilván ez személyiségfüggő, ezért úgy kérdezem, hogy neked mi okozott nehézséget a befogadásban?

Több nyitottságot kívánok mindenkinek, magamnak is. Anno, az egyetemen Zsótér senkit nem tartott álomvilágban, ezt becsülöm benne. Akkor nem kezeltem jól a kritikát. Túl komolyan vettem magam. Nem kellett volna, talán akkor másképp alakul a karrierem. Azt gondoltam, a személyemet támadják, pedig nem, vagyis remélem.  Most már tudok nevetni magamon. Önirónia nélkül nem lehet, ha a józan eszünket szeretnénk megtartani. Nyilván én is most tudom ezt megfogalmazni, de legalább már meg tudom.

Osztályszinten ez hogyan nyilvánult meg?

Olyan nehéz, mert én a magam nevében tudom elmondani, hogy mit éltem át, aztán a többiek meg lehet máshogy, de mindenki próbált a felszínen maradni. Egyfajta versenyhelyzet állt elő. Próbáltuk elfedni a hibákat, és szerintem emiatt lett egy görcsösség az osztályban.

Érdekes, hogy valahol pont az ellenkezője történt. Persze a csoportdinamika rengeteg helyen elcsúszhat.

Ez nagyon sok mindentől függ, ki milyen háttérből jön, ki lakik kollégiumban, kinek milyen generációs problémái vannak. Mi még elvégeztük az egyetemet 2019-ben, akik utánunk jöttek, már nem volt diplomaosztójuk, mert jött a járvány.  A következő osztályoknak ott volt az egyetem einstandolása. Szerencse, szerencsétlenség, ki tudja.

Pont tíz év telt el azóta, hogy beléptél a Színművészeti Egyetemre. Ha most fel kellene írnod egy táblára ennek az elmúlt tíz évnek a markáns pontjait, mik szerepelnének rajta?

Amikor felvettek az egyetemre. Akkor azt éreztem, amit beletettem munkát, az megtérült. Az első traumák, az első három év nagyon rossz volt. De nem törölném el, akkor nem lennék itt, ahol most vagyok. Persze már eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha… De a harmadik év után jó dolgok jöttek, például a Holt költők társasága. Aztán végzősként a Tesztoszteron Szikszai Rémusszal és Mucsi Zoltánnal. Arra már akkor azt mondtam, hogy ha már soha többet nem csinálok semmit színészként, ezért megérte. Majd jött a Pál utcai fiúk a Vígszínházban. Szépen keretbe is foglalja az elmúlt öt évemet. Az volt az első munkám, amit diplomás színészként játszottam, és az utolsó is.

Van valami, amit másképp csinálnál?

Forgatás kapcsán jutott eszembe, hogy kivel kellett volna jóban lenni, hogy belém szeressen és ne csak FIÚ2-ket játszhassak. De semmit nem bánok. Kivéve egy dolgot. Az egyetem alatt lett volna lehetőségem kimenni Amerikába, azt bánom, hogy akkor nem léptem föl kicsit határozottabban. Mindig is az érdekelt, hogy amit felfedezünk a világban, azt hogyan lehet megmutatni a színházban. Azt éreztem, hogy csak csinálni kell, de nincs mögötte tapasztalás. Nem keresel annyi pénzt, hogy világot láss. Ritka, amikor valaki megteheti.

Legyen szó bármilyen munkáról, az elején többnyire nagyobb a tettvágy, aztán ez idővel mérséklődik, rosszabb esetben teljesen kikopik. Neked jelenleg mit jelent az, hogy színész vagy?

Egy adott élethelyzetet meg tudok élni a pillanatban, tudok figyelni. Szeretem szórakoztatni a körülöttem lévő embereket, kizökkenteni őket. Egy ideje felszolgálok, érdekel, hogyan tudok új élményt adni a vendégeimnek. Mert az emberek azon kívül is szeretik, ha szórakoztatják őket, amikor nem kifejezetten szórakozni mennek. Értékelik, ha a pincér tisztán elénekli a happy birthday-t. (Nevet)

Azt írtad, „távozó interjú”. Ez egy végleges búcsú vagy amolyan kitekintés, hogy megnézd, mit hoz az élet egy másik kultúrában?

Semmi nem végleges, de ez most egy hosszabb időre szól. Már említettük, hogy kalandor szerettem volna lenni, hát, most az leszek. Levetettem minden terhet a vállamról. Nem szeretném, hogy várok valamire, hanem kimegyek, és lesz, ami lesz.

Miért pont Florida?

Nagyon egyszerű, ott kaptam munkát. De csak egy ideig, utána New Yorkba, Coloradoba vagy Kaliforniába megyek.

Utolsó előtti kérdés: mit kívánsz magadnak?

Legyen egy izgalmakkal teli, boldog életem. Nem a konstans boldogságra gondolok, hanem hogy tudjam élvezni a nehéz pillanatokat is. Puzsér Róbert mondta, bár a szerelemre értette, hogy nem lehet azt várni az élettől, hogy jegyet váltok a mennyországba. Vállalni kell a kockázatot, hogy valami nagyon rossz fog történni, mert csak akkor van meg az esélye annak, hogy az ellenkezője is bekövetkezhet. Én most készenállok. Évekbe telt, hogy ezt meglépjen. Van Édesanyám, öt nagyszerű testvérem, nagyon szeretem a családomat, a barátaimat. Ez kőkemény lelkileg.

Ugyanakkor benne van a mentális és a lelki fejlődés lehetősége. Anélkül nem halhatok meg, hogy nem tanulok meg szörfözni. Az utolsó élményem a Vígben, ahogy állok a színpadon, megtapsolnak a kollégáim, Édesanyám pedig ott ül a sorok között, nekem pedig folynak a könnyeim. Arra gondoltam, hogy lehet, utoljára állok színpadon. De ebben benne van az ígéret, hogy izgalmas emberekkel találkozom, új impulzusok érnek, miközben a magány és az elválás is ott van a másik oldalon. Ezeket a kétségeket fel kell dolgozni. Viszont ahhoz, hogy az életemnek a következő szakasza meg tudjon történni, ezt a döntést meg kellett hoznom.

Még egy kérdés, utána elengedlek: az itthoni szakmának mit kívánsz? És ezt inkább azokra értem, akik még csak most kezdik vagy hamarosan kilépnek a buborékból?

Amit magamnak kívántam volna: ne vegyék magukat túl komolyan. Az élet sokkal érdekesebb, mint a színház. Ahhoz, hogy valamit a színpadra lehessen sűríteni, ahhoz élni is kell. Az élet izgalma sokkal többet ér, keressék az életet és a színház jönni fog. Ha a szakmának szüksége van valakire, meg fogja találni. De ha nem így alakul, akkor sem kell megijedni. El kell menni, élni kell. Nagy hatással volt rám Matthew McConaughey könyve (Zöldlámpa – a szerk.), ahogy leírja, miket élt meg és azokat hogyan használta fel a szerepei kapcsán. A buborékban való lét megszüntetését kívánom mindenkinek, aki belelép, kilép a szakmából, vagy aki már benne van.

(Borítókép és képek: a színész sajátja.)