Egy átlagos egyetemista még épp csak bontogatja a szárnyait, keresi az irányt, majd szép lassan belecsúszik a nagybetűs életbe. A 2020-ban kezdett színészosztálynak azonban nemcsak egy világjárvánnyal, hanem az egyetemfoglalás fizikai és lelki nehézségeivel is meg kellett küzdenie. Pigler Emi színészhallgatót a Friss Hús Fesztiválon bemutatott Hajnal kapcsán kerestem meg, de ennél jóval több minden szóba került.

Mindig színésznőnek készültél?

Nem, a legelső emlékem erről egy mesekönyvhöz kapcsolódik. Talán A kis gyufaárus lánnyal egy kötetben volt, egy lámpagyújtogatóról szólt, és ez volt az első foglalkozás, ami megtetszett. Sokáig virágkötő szerettem volna lenni, ez néha még mindig előjön, szeretek virágboltokba járni. A gimnáziumban pedig biológia-magyar faktos voltam, mert nem tudtam eldönteni, hogy mentős/orvos legyek vagy valamilyen bölcsész pályára jelentkezzek. Inkább az utóbbi vonzott, főleg azért, mert a biosz fakton csak a boncolást szerettem, nem fektettem a tanulásba energiát. Az nagyon későn esett le, hogy a színészet egy tanulható szakma, nem pedig valami, amit hobbiként űz az ember. Nekem eleinte hobbiként indult.

Azért a színészet egy elég nagy váltás az orvosihoz képest, bár, ha úgy vesszük, mindkettő az embert boncolgatja. A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy egy ennyire ingatag szakmát választottál?

Valahol mindig bennem volt, hogy kiállok az emberek elé, jártam színjátszókba is. De se ők, se én nem gondoltuk, hogy ez lesz az irány. Az elején nagyon támogattak, alig tudtunk valamit az egyetemről. Engem szerintem ezért vettek fel elsőre, mert annyira nyugodt voltam, azt sem tudtam, hogy mire vállalkozom. Ők pedig azért voltak ennyire boldogok, mert szintén nem tudták, hogy mi ez az egész. Ahogy azt sem, hogy mostantól nem fogunk találkozni. Persze ez költői túlzás, de az elején nagyon intenzív volt a képzés. Együtt szoktunk bele.

Sokan évekig próbálkoztak, akár hatszor is megpróbálták a felvételit. Ha elsőre nem sikerült volna, akkor is kitartasz a színészet mellett? Vagy marad a boncolás és a virágkötés?

Ezen olyan sokat gondolkoztam. Néha elfelejtek hálásnak lenni azért, hogy elsőre felvettek. Meg tudom, hogy azt a valakit, aki az egyetem legelején voltam, nem szabad elveszíteni. A naivitást, azt az örömöt, amit akkor éreztem. De nem feltétlenül tartottam volna ki, mert nem voltam eléggé elhivatott. Úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg. Kicsit olyan nekem ez a szakma, mint ahogy a szerelemmel vagyok. Az elején megtetszik, és hirtelen egyre intenzívebb lesz az érzés. Vannak hullámvölgyek, amikor például nem jön munka, nem keresnek, és otthagynám az egészet. De valamiért csinálni akarom, nem feltétlen tudom megfogalmazni, hogy miért. És ez talán azt jelenti, hogy itt van a helyem, ezzel van dolgom.

Még egy éved van hátra az egyetemből, látod már, hogy utána hogyan tovább?

Ideje lesz végleg felnőni, háló nélkül is elboldogulni. Nem az osztályomba és az osztályfőnökeimbe kapaszkodni, akik most nagyon nagy biztonságot adnak. Ez az egyetem után is ott lesz persze, de akkor már nem tartozunk semmilyen intézményhez. Szabadúszóként pedig semmilyen rendszerhez, közösséghez. Felnőni nekem azt jelenti, amikor először leveszed a karúszót és anélkül úszol. Már van elegendő tudásod, de az elején bele kell jönni, hogy ne félj a víztől. Az ideális az lenne, hogy dolgozom, alkotok, csinálom, a keretet és a körülményeket pedig majd dobja az élet.

Ez a „majd dobja az élet” a ti generációtok sajátja vagy inkább arról van szó, hogy mivel itthon nem nagyon lehet tervezni, mert a külvilág túlságosan belenyúl a tervezésbe, nem is érdemes?

Is-is. Nekem az egyik legmeghatározóbb élményem az egyetemfoglalás és az utána következő időszak. És visszagondolva a gimnáziumi éveimre, nem volt szóbeli érettségink, ballagásunk, mert jött a covid. Az egyetemen pedig folyamatosan ott próbáltunk, ahol helyet kaptunk. Hozzá kellett szoknunk a spontaneitáshoz, hogy ne a körülmények határozzanak meg minket, hanem inkább mi határozzuk meg, hogy a körülményekből mit tudunk kihozni. Egy ideig nagyon nehéz volt, de utólag nézve, egy csodálatos és termékeny időszak. Fél év alatt rengeteg jelenet született. 

És valahol generációs vonás is. Három-négy különböző szakmát soroltam fel a beszélgetés elején, ami érdekelt, és akár még lehet belőlem bármelyik. Annyi a lehetőség, hogy ebben könnyű elveszni. Az, hogy ma már bárki lehetsz, néha ijesztő, túl sok a választék. Ebben a korosztályban benne van az ösztönösség, annyi mindent hozhat az élet, ki tudja, mi lesz. Nem nagyon lehet előre tervezni, talán az alapokat igen, de ma már akár nyugaton is letelepedhetsz, alapíthatsz családot, építhetsz karriert.

Amikor összeállítottam a kérdéssort, még tartott a Friss Hús Fesztivál, de mire megjelenik az interjú, már pont vége. Nagyon kíváncsi voltam Kisházy Eszter Hajnal című filmjére (meg még sok másikra), amiben főszerepet alakítasz. Nekem úgy jött le, mintha a saját életetekből vettétek volna az elhangzott történeteket.

Nem, az egész meg volt írva. Eszti írta a forgatókönyvet, valamit kitalált, de van olyan sztori, amit mástól hallott. Apró dolgokban változtattunk rajta, hogy passzoljon hozzánk a szöveg.

Egy pillanatra látjuk a Moszkva tér című filmet is az egyik jelenetben. Van valami, amit abból az időszakból nagyon irigyelsz?

Szerintem nagyon hasonlít a mostani korunkhoz. De akkoriban talán sokkal könnyebben kapcsolódtak az emberek, egyértelműbb volt egy összefogás, egy találkozás, a klubok. Bizonyos szempontból egyszerűbb volt az élet, kevesebb lehetőséggel. A covid szerintem egy hasonló esemény, mint ’89, hogy „na, most mi lesz?” Az első hullámban érettségiztem, akkor kezdődött az egyetem, az egyetemfoglalás.

Lehet, nem leszek népszerű ezzel a gondolatommal, de amikor nagy a nyomás, van mi ellen menni, akkor az sokkal gyümölcsözőbb helyzeteket eredményez. Egyértelműbb, hogy mi a feladatod, mert megvan, hogy mit nem lehet csinálni. Nem fogsz szétfolyni, hanem van egy közös irány, egy közös cél. Azzal, hogy az egyetemet bezárták, változtak dolgok, sok kiskapu megnyílt, hogy tudjunk dolgozni, próbálni. Ha valamiért még egy plusz erőfeszítést kell tenned, hogy létrejöjjön, édesebb lesz, értékesebb.

A filmbeli Emi nem mer odamenni a fiúhoz, aki tetszik neki. Ez rád is igaz? Vagy attól is függ, kiről van szó?

Az életben eléggé közvetlen vagyok, viszont, ha valaki nagyon tetszik, ahhoz nem megyek oda, azt hiszem. De alapvetően kíváncsi vagyok az emberekre.

A ti generációtok már beleszületett a közösségi platformok világába. Ezek az ingervadász „terek” szerinted segítik vagy hátráltatják a kapcsolatainkat?

Attól függ, hogyan használjuk. Valahol egyszerű, hogy tudunk így is kommunikálni, és nem feltétlenül rossz. De szerintem az igazi barátságok és beszélgetések nem ettől fognak működni vagy nem működni. Persze hozott némi változást a kapcsolatok minőségére. Sokkal több olyan ember lesz körülötted, akikre nem tudod azt mondani feketén-fehéren, hogy a barátod vagy nem a barátod, hanem csak ismerős, valahonnan ismered. De a használata szerintem valahol nevelés kérdése és a közösségtől is függ. Ha egy olyan társaságba kerülsz, ahol mindenki az instára fókuszálva éli az életet, akkor nem fognak értelmes beszélgetések létrejönni. De ha nem szorongsz azon, hogy kinek hány követője van, milyen helyeken járt, mennyi mindent csinál, akkor a közösségi média egy hasznos mellékága lesz a kapcsolatok építésének. Fontos szerintem az is, hogy gyerekként hogyan szocializálódik az ember.

A Hajnal a beteljesületlen szerelmekről szól, van olyan film-/színházi-/könyvélményed, ami ebben a témában nagyon megmaradt?

Ez azért nehéz, mert mindig az aktuális élményem határozza meg, ilyenkor csak az jut eszembe, amit épp fogyasztok. Most a Jadviga párnáját olvasom, előtte a Lolitát, és mindegyikben van egy ilyen vonatkozás. De az egyik első, szép könyvélményem az Elfújta a szél volt, ami ehhez kapcsolódik, és emlékszem, egy szuszra kiolvastam tizenkét évesen.

(Borítókép: Márkos Tamás)