Nem könnyű tinédzsernek lenni, annyi minden változik olyankor az emberben. Totth Benedek 2014-ben megjelent Holtverseny című regényében pedig egyenesen kihívás. Hat évvel a könyv megjelenése után Kovács Máté színész, rendező monodrámaként álmodta színpadra a történetet. A darabot játszó Katona Péter Dániellel beszélgettem a regényről és a monodráma kihívásairól, de szóba kerültek a tinédzserévek és a papíralapú naptárak is.  

Mielőtt felkértek a szerepre, olvastad a regényt?

Találkoztam a regénnyel, de nem olvastam, pedig az interneten nagyon sokat írtak róla, talán bestseller is lett. Amikor felköltöztem Pestre, akkor pár barátommal közös albérletben laktunk, egyikük könyvespolcán láttam meg. Nézegettem a könyveit és megakadt a szemem a Holtverseny borítóján, nagyon jól nézett ki, feltűnően kék színű. Eltelt néhány év, és amikor Máté felhívott (Kovács Máté színész, a darab rendezője – a szerk.), hogy szeretné színpadra állítani, ismerős volt a borító, de nem tudtam, hogy honnan. Utána jutott eszembe, hol láttam.

Mi volt az első benyomásod a szereplőkről?

Először végig azon gondolkoztam, miközben olvastam a regényt, hogy ki az elbeszélő. Mit lehet róla tudni? Mi a neve? Nem tudjuk, hogy mi a neve. Első körben ez foglalkoztatott. Amikor elkezdtük elemezni a darabot, akkor jutottam el arra a pontra, hogy közelebbről megismerjem a többi szereplőt, ami nehéz volt, mert keveset tudunk róluk is. Vannak különböző embertípusok, természetesen átfedésekkel, akik mindenki életében előfordulnak. Szerintem a regényben szereplő karakterekkel mindenki találkozott a középiskolában vagy általános iskolában.

Nincs olyan szereplő, akit megutáltam volna. A regény megpróbál rávilágítani arra, amit Máté is leírt a darab bemutatkozó szövegében, hogy nem tudjuk, valójában kik a gyerekeink. Az ember eredendően nem gyilkos, azért válik azzá, mert nem figyelnek rá vagy verik őt a szülei, háttérbe van szorítva, legalábbis szerintem. Úgy gondolom, hogy a regényben nincsen akkora felelősség a szereplők vállán, mert az, amire képesek, nem csak az ő hibájuk.

Monodrámaként adjátok elő a történetet. Miért döntöttetek az egyszereplős műfaj mellett?

Őszintén szólva, nem tudom. A darab előtt soha nem beszélgettem Mátéval, néha köszöntünk egymásnak a kollégiumban. Épp próbáról mentem hazafelé, amikor felhívott, hogy miközben olvasta a regényt, engem képzelt az elbeszélő helyébe. Nem tudom, hogy miért monodráma, de szerintem így érdekesebb, mintha többszereplős lenne. Az máshogy mutatná meg a történetet. Nem is beszéltünk róla, hogy pontosan miért így alakult. Azzal voltam és vagyok elfoglalva, hogy ez a lehetőség megadatott, fel sem merült bennem a kérdés. Lehet, hogy nagyon banális, egyszerű oka van.

Feltételezem mind a többszereplős, mind az egyszereplős daraboknak megvannak a maga kihívásai. Neked mi volt az, amit kihívásként éltél meg a próbák során?

Az egész. Amióta elkezdtük próbálni, szorongok. Először is a szöveg. 53 oldal.

Nem tudom, mennyire hosszú egy átlag, többszereplős szövegkönyv.

70-80-90 oldal, változó.

Uh, az tényleg sok.

Nem tudtam, hogyan fogom megtanulni. Elsőre nem is sikerült, bár mellette még négy darabra készültem. Illetve sosem próbáltam egyedül úgy, hogy csak a rendező, a rendezőasszisztens és én vagyunk jelen. Fizikailag is kihívás, ráadásul a próbák első pár hetében nagyon meleg volt. Meg kellett szoknom azt is, hogy 1 óra 40 percen keresztül folyamatosan beszélnem kell. A munkabemutatón pedig azt tapasztaltam, hogy rettenetesen izgulok. Soha nem szorongtam még ennyire. Pontosabban de, de amikor többen vagyunk, akkor az izgalom eloszlik. Az sokat segített, hogy a rendezővel és a rendezőasszisztenssel, Bali V. Gergővel egyre jobban összeszoktunk, jól tudtunk együtt dolgozni.

Több helyen is olvastam a regénnyel kapcsolatban, hogy túlságosan durva a nyelvezete. Ezt hogyan kezeltétek? Finomítottatok rajta?

Egyáltalán nem finomítottunk. Nagyon sok novellában, filmben, sorozatban rosszul használják a szleng kifejezéseket, obszcén szavakat. Fiatalosnak szeretnének tűnni, de inkább nevetségessé válnak. Ebben a regényben jó helyen építette be az író a csúnya szavakat. Eleinte zavart, valószínűleg azért, mert a volt osztályfőnököm, Zsámbéki Gábor, folyamatosan irtotta az obszcén kifejezéseket azokon a helyeken, ahol indokolatlan. Azt tanította, hogy ne a bazdmeggel fejezzünk ki mindent, szerintem azért, mert nagyon olcsó. Tanuljuk meg kifejezni magunkat káromkodások nélkül is. Ez rám különösen vonatkozott… vagy vonatkozik.

Van olyan része a regénynek, ami nagyon mellbevágott?

Igen, kettő is. Az egyik, amikor a versenyen vannak és az egyik főszereplő elkezdi megalázni az egyik kisgyereket. A másik pedig, amikor megmutatják az elbeszélőnek a hangpostát. Elképzeltem, min ment keresztül a srác, aki felmondta a szöveget, hogy mit élhetett át azokban a pillanatokban.

Totth Benedek egy nem túl hívogató világot ír le, ami valahol a valóságunk is, bár az én tinédzseréveim nem voltak ennyire durvák. Te hogyan emlékszel erre a korszakodra?

Nekem se volt ennyire kegyetlen, jól éreztem magamat a gimiben. Mi is csináltunk eszeveszett hülyeségeket, de ezek a saját rendszerünkben voltak hülyeségek. Ahhoz a rendszerhez képest, amit Totth Benedek leír, csak egy kis csínytevés.

Volt benned bizonytalanság?

Nem voltam jó tanuló. De nem azért, mert ne lehettem volna jobb, hanem mert sok minden zsigerileg nem érdekelt. Emiatt volt bennem bizonytalanság. Illetve, nem tudtam, mi szeretnék lenni, bár titkokban mindig a színészet felé húztam. Nem a szüleim előtt titkoltam, hanem nem voltam benne biztos, de gimi végére nyilvánvalóvá vált, hogy ezt szeretném.

A felelősségvállalás nem feltétlenül alakul ki az életéveink növekedésével. Ez a „minden mindegy” életérzés, ami a tiniket jellemzi, szerinted nem csúszik át sokszor a felnőtt életünkbe, a kapcsolatainkat vagy akár a munkánkat illetően?

Ezek szerintem mind otthonról hozott, neveltetéssel kapcsolatos kérdések. Nagyban meghatározza az embert, a felnőtt korát, hogy milyen értékeket hoz otthonról, hogyan viszonyultak hozzá a szülei, mit tapasztal otthon. Van olyan, aki tiniként csak játssza, hogy minden mindegy, és van olyan, aki felnőttként is így éli az életét.

Magammal kapcsolatban sokszor azt érzem, hogy nagyon szelektál az agyam, és ami hátráltat, azt nem csinálom, a többi nem érdekel. Valójában az élet sok szakaszában eldőlhet, hogy minden mindegy lesz, tehát nem csak neveltetés kérdése, de nagyon szorosan összefügg vele. Azt gondolom, hogy ha valaki kap egy – nevezzük jónak – értékrendet a szüleitől, akkor sokkal nehezebben siklik ki az élete.

Neked mit jelent a Holtverseny?

Nem tudom elvonatkoztatni a történetet attól, hogy el fogom játszani színpadon. Mindennel együtt egy olyan mű, ami segít abban, hogy mint színész, kilépjek a komfortzónámból. Egy olyan feladat elé állít, ami eddig még nem adatott meg az életemben. Magabiztosabbnak érzem magam olyan helyzetekben, amikben előtte nem, szakmai értelemben. Bátrabban merek próbálni, ami nagyon fontos. Az nem elég, ha van egy jó ötlet, az is kell hozzá, hogy meg merjem mutatni a rendezőnek és azoknak is, akikkel együtt játszom. Abban is segített, hogy hogyan osszam be az időmet. Amióta elkezdtük a próbákat, azóta használok naptárt, papíralapút. Előtte mindent próbáltam a fejemben tartani.

És azt hogyan csináltad? Nekem van vagy három naptáram, de még így is néha elfelejtek dolgokat.

Sehogy, nem ment, néha a fontosabb dolgokat beírtam a mobilomba. A darabnak köszönhetően megismertem a határaimat, hogy egyszerre hány dologgal tudok foglalkozni. Most pedig jön egy még nagyobb tanulási fázis, amikor elkezdem emberek előtt játszani.

Bővebb információ a darabról, jegy: Átrium

(Borítókép: Dombóvári Judit)