Kurely László, akárcsak többségünk, karanténban tengeti napjait. Hála az internetnek, azért fel tudtam tenni neki azokat a kérdéseket, amelyeket már régóta szerettem volna. A Vígszínház művészétől többek között megtudtam, mit tanácsolt neki Törőcsik Mari, és jelenleg mi az, ami motiválja a színházon kívül.

Egy színésznek a színpad a természetes közege. Ez most érthető módon szünetel, ki tudja, meddig. Hogyan kezeled ezt a helyzetet?

Annyian kérték, hogy maradjak itthon, nem lehet mást tenni.  Amúgy jól, amennyire lehet. Alapvetően is pozitív a hozzáállásom az élethez, ezt sikerült megőrizni. Ez nem azt jelenti, hogy ne látnám reálisan a történéseket. Kicsit az van bennem, hogy biztos ez kellett az emberiségnek. Visszatértek a delfinek Velencébe, tisztább lett a levegő, a Föld megóvja önmagát. Máshogy fogjuk értékelni az életet a vírus után. Megjött az üzenet, hogy itt az idő elgondolkodni. Most mindenkinek van egy kis ideje. Talán a tudósok nem beszélnek hülyeségeket, az egészségügyet nem lenne szabad források nélkül hagyni, ne pusztítsunk el mindent magunk körül. A jólétünk, nem magától értetődő. Jelenleg ilyenekről elmélkedem, meg arról, hova tart a társadalmunk.

Ha jól tudom, gyerekkorod óta játszol. Soha nem volt benned olyan érzés, hogy kipróbálnál valami mást?

Dehogynem! Annyi csodás szakma van, de nekem a színjátszás a szerelmem. Nem azért lettem színész, mert semmi máshoz nem értek, vagy nem tudnék mást csinálni. Az iskolában jó tanuló voltam, jó jegyekkel, jó érettségivel. Ami érdekel, abba bele fogok vágni. Jelenleg is tanulok, képzem magam. Furcsa lehet, de pénzüggyel kezdtem el foglalkozni. Még az elején vagyok, nagyon motivál, de ez majd egy másik interjú témája lesz. A Forbesnak még nem nyilatkoznék.

A Színművészeti Egyetemre bekerülni kiváltság, de azért elvégezni sem egy sétagalopp. Te is így élted meg?

„Bátorság, mondta a kukta, szerencse, mondta a hős.” (Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör, Ungár Júlia fordítása – a szerk.) Ha a bekerülésről beszélünk, azt gondolom, annyira akartam, hogy nem volt kérdés. Valahol van bennem egy atommag, ez hasadt fel a felvételin. Összességében szerencsém volt, láttak bennem valamit a tanárok, ami elég volt ahhoz, hogy felvegyenek. Nem telt még el annyi idő, hogy objektíven tudjak nyilatkozni az egyetemi éveimről. Sokat harcoltam önmagammal. Az, amit magamról gondoltam, nem mindig volt összhangban a munkámmal. Ettől rosszul teljesítettem és akkor beindult a spirál. Még kevesebb önbizalmam lett, még hazugabb színpadi létezés, de összeségében sok szép emlékem van.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

A debreceni Csokonai Színházban készítettünk egy előadást, a Tesztoszteront, amit Szikszai Rémusz rendezett. Végzős voltam, bizonytalan jövővel, félelemmel kevert büszkeséggel, de együtt dolgozhattam gyerekkorom nagy hősével, Mucsi Zoltánnal. Nagyon sokat tanultam tőle. Sosem játszottam még vígjátékot előtte, ráadásul én voltam a legfiatalabb a csapatban, szóval volt egy kis nyomás. A próbák elején dermedt csönd volt minden mondatom után, de Rémusz, a csapat és a hely is akkora hatással voltak rám, hogy egy idő után elkezdtem élvezni, és hirtelen minden megváltozott. Erre a munkámra vagyok a legbüszkébb. Nem szégyelltem magam, utólag azt tudom mondani, hogy önazonos lettem, nem mutattam többet, mint ami vagyok, nem akartam több lenni. Boldoggá tett, amit gondoltam a színházról, a darabról, a karakteremről és annak mondatairól.

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit az oktatóidtól kaptál és a mai napig hasznát veszed?

Börcsök Enikővel együtt játszhattam Veszprémben, a Kurázsi mamában. Elevenen él bennem a kép, ahogyan próbál, ahogyan a színpadon létezik. Az volt a legjobb „tanácsa”, hogy láthattam dolgozni. Zsótér Sándorral is hasonló a helyzet. A Nemzeti Színházban próbálta a Brandot vagy a Galileit, és az osztállyal elmentünk megnézni a főpróbát. Korábban érkeztem, a művészbejáró előtt álltam, amikor Törőcsik Mari megérkezett taxival. Zavarba jöttem, de nehezen szállt ki, segítettem és megkérdeztem, hogy bekísérhetem-e. Megköszönte, elindultunk. Mondtam neki, hogy Zsótér osztályába járok, jöttünk őt megnézni, erre azt mondta: „Fiatalember, egy dolgot kerüljön el: az általános színjátszást.” Nem emlékszem mit válaszoltam, de amit Zsótér évekig tanított, az ott csapott pofán. Nagyon sok minden csak évek múlva kap jelentőséget. Jobb esetben.

Azt gondolom, ha hagyod, hogy hatással legyen rád valaki, akkor tanulhatsz tőle. Az egyetem az az érzés, mint amikor Bond bemegy az MI6 központjába és választhat a sok kütyü közül. Ami a zsebedbe fér, hozhatod. Sok embernek mondhatok köszönetet: Ságodi Gabriella, Termes Rita, Jákfalvi Magdolna, Mélyi József, Ungár Júlia, Upor László, Gál Eszter, Szent-Ivány Kinga, Nagy Norbert, Karsai Görgy, Kárpáti Péter, Janisch Attila. A teljesség igénye nélkül. Akinek sokat köszönhetek szakmailag és emberileg is az Bagó Gizella, az énekmesterem. Hihetetlen tudással rendelkezik, igazi pedagógus. Hála neki, úgy léphetek ki a színpadra, hogyha énekelni kell, akkor énekelek.

Az egyetem alatt játszottál a Veszprémi Petőfi Színházban, a Csokonai Nemzeti Színházban majd a Vígszínházhoz kerültél. Mindig is kőszínházban képzelted el a karriered vagy kipróbálnád magad kisebb, független társulatban is?

Nagyon sok független előadást néztem a Maldype Színházban, a Stúdió K-ban vagy a Forte Társulattal. Szerettem őket, mert izgalmasak és aktuálisak voltak. Balázs Zoltánnal (a Maladype Színház igazgatója – a szerk.) beszélgettünk is arról, hogy a Maladypében mi várna rám, aztán mégis Veszprémbe mentem. Több száz előadást láttam a Katona, az Örkény, a Radnóti, a Nemzeti, a Víg és a Centrál színházakban, többségükben szívesen dolgoztam volna. Ami a Vígszínházat illeti, jókor voltam jó helyen. Kíváncsi vagyok, merre sodor az élet, majd akkor fogok dönteni, ha egyáltalán dönthetek. Örülök a mostani helyzetnek, hiszen dolgozhatok, azzal foglalkozhatok, amit szeretek, mindezt egy nagyszerű színházban.

Az elmúlt hetekben igencsak célkeresztben volt a Vígszínház. Téged személy szerint mennyire bizonytalanítottak el/erősítettek meg a történések a hivatásodban?

Nem bizonytalanított el.  Ez egy különös helyzet. Nehéz objektíven vizsgálni. Ahogy az életben minden, ez sem fekete vagy fehér. Hálával tartozom Eszenyi Enikőnek, mert lehetőséget adott a színházban.

Eddig a filmezés valahogy elkerült. Ez tudatos a részedről vagy még nem adódott olyan lehetőség, amire igent mondtál volna?

Ez fájó pont, nincs sok kreditem, az biztos. Legutóbb egy sorozatra nem értem rá. Volt olyan munka, amit nagyon szívesen csináltam volna. Illetve néhány, ami majdnem összejött, aztán mégsem. Szász János filmje, Tasnádi István történelmi sorozata is érdekelt, azt éreztem, mintha rám írták volna, aztán valahogy mégsem sikerült. Volt még egy, amire nagyon emlékszem: Árpa Attila: Holtomiglan. Olajszőkítés, 90-es évek, szerelem, fegyverek, vér, igazi akciófilm. A castingra a könyvet is elolvastam, annyira érdekelt a történet. Jó kis film lehetett volna belőle, de nemrég olvastam, hogy nem kapott támogatást. Amikor eljön az ideje, forgatni fogok. Nem aggódok.   

Kívülről olyan könnyednek tűnik a színészi lét, annak ellenére, hogy az egyik legnehezebb szakma a tiétek. Egy nehezebb napon mi az, amivel feltöltődsz?

Megnézem a Villanyszerelést a FEKETEországból (Krétakör, Rendező: Schilling Árpád – a szerk.). Amúgy semmi különleges szokásom nincs. Youtube-on van pár lejátszási listám a nehezebb napokra, amik megnevettetnek, kikapcsolnak, feltöltenek. Most sok lett a szabadidő, amit kihasználok. Olvasok, most éppen a Száz év magányt, zenét hallgatok, filmet, sorozatot nézek, ami az utamba kerül. Ügyködöm a gitáromon vagy játszom valamit. A játék fontos.

(Borítókép: Kukta Dóra)