Talán a legtöbb embernek az Aranyélet című sorozatból lehet ismerős Staub Viktória neve, pedig a repertoárja fiatal kora ellenére jóval színesebb, mint egy sikersorozat. Hamarosan végez a Színművészeti Egyetemen, és a jelenlegi helyzet ellenére optimistán tekint a jövőbe. Terveiről, a felvételiről és következő szerepéről is mesélt az interjúban.

Mi volt az első reakciód, amikor bezárt az egyetem, leálltak a próbák?

Nem igazán tudtam felfogni, mi is zajlik körülöttem. Mint egy halálesetnél, megvoltak a fázisok, a tagadás nálam sokáig tartott, talán a mai napig, ha jobban belegondolok. Nem akarom elhinni, hogy minden leállt. Pont akkor kezdődött volna el nekem egy nagy hajrá, sajnálom, hogy annak nem tudtam nekifutni, izgalmas feladatok vártak rám. De ami késik, nem múlik.

Kevés olyan színészt ismerek, aki tudna mást is csinálni a színjátszáson kívül. Te is ilyen vagy, vagy van B terved arra az esetre, ha valamiért nem szeretnéd folytatni a szereplést?

A karantén ráébresztett arra, hogy semmit nem csinálnék szívesebben, mint a színészkedést. Ez természetesen nem csak azt jelenti, hogy színházban játszom, beletartozik a filmezés, a kisebb forgatások, szinkronmunkák vagy a vidéki haknik. A színjátszáson belül mindent szívesen kipróbálok és nagy szeretettel hajtom végre a feladatokat. Másban nem igazán tudom elképzelni magam hosszú távon, de persze nyitott vagyok mindenre, ami új és más, mint a megszokott, még akkor is, ha az csak egy napig tart.

Még nagyon fiatal vagy, de szerepeltél már sikersorozatban, diplomafilmben, prózai- és zenés darabban, valamint szinkronizálsz is. Van olyan feladat vagy szerep, amire nagyon vágysz, de még nem kaptad meg

Fiatal vagyok és ahhoz képest nagyon sok mindent átélhettem már. Többet, mint gondoltam. Jelenleg nincs olyan feladat, amire nagyon vágyom, a munkáim mindig felülmúlták a várakozásomat. Inkább sok meglepetés ért, minthogy vágynék valamire, amit még nem kaphattam meg. De ha egyet kéne mondanom, cirkuszban mindig is szerettem volna artista lenni, azt hiszem ehhez viszont már öreg vagyok, korábban kellett volna elkezdenem.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, nagyjából megvan az irány, amerre menni szeretnél. Szabad tudni, hogy mi ez az irány? Sikerült megvalósítanod?

Igen, folyamatban van. Nagyon sok mindenben szeretném kipróbálni magam az elkövetkezendő 5 évben. A korábban felsorolt dolgokat, mint színház, film és szinkron, szeretném kimaxolni, amennyire csak lehet. Fejlődni, tanulni, tapasztalni, és van egy őrült ötletem: 5-6 év múlva szeretnék kimenni Amerikába. Ez a kérdéskör most nagyon foglalkoztat.

Hogyan jött a szereplés, illetve, hogy a Színművészeti Egyetemre szeretnél felvételizni?

Mindig is szerettem szerepelni, részt venni az iskolai rendezvényeken, pózolni a kamerának, ha családi fotó készült, majd 11 évesen bekerültem a Pannon Várszínházba. Érettségiig ott “dolgoztam”. Utána nem volt kérdés, hogy a Színművészeti Egyetemre jelentkezem. Szerencsére elsőre sikerült a felvételi, ami nagy meglepetés volt. Azóta próbálom a lehető leghasznosabban kihasználni az egyetemen töltött éveimet.

Melyik áll hozzád közelebb: a függetlenebb, kevés szereplőt mozgató darabok, vagy inkább a populárisabb produkciók?

Még nem tudom, próbálgatom mind a kettőt. Mindegyiknek megvan a maga szépsége. Mindkét opció hordoz magában pozitív és negatív tapasztalatokat is. Amit tudok magamról, hogy egy zenés darabban jobban érzem magam, mint a prózai darabokban.

Ha elakadsz egy szereppel – már ha volt egyáltalán ilyen –, akkor kitől szoktál/tudsz segítséget kérni?

Az egyetemen eltöltött éveim alatt az osztályfőnökeim (Pelsőczy Réka és Rába Roland) segítettek ezzel kapcsolatban. Külsős munkáknál az aktuális rendező segített, és volt néhány kolléga is, akik néha maguktól jöttek hozzám jószándékkal, néha én kerestem fel őket. Jó érzés, hogy az ember számíthat a kollégáira, hiszen egy darab sikere nem csak az én érdekem.

Mikor érzed azt, hogy egy előadás sikeres volt? Mi az, aminek szerinted ehhez feltétlenül teljesülnie kell?

A legfontosabb a néző, a nézői reakció. Egy próbafolyamat közben sokszor nem tudjuk, hova is vezet ez az egész, amit csinálunk. Gondolunk róla valamit, de a végére már mi sem látjuk tisztán, nem tudunk objektívek maradni. Ha a nézőnek tetszik, szereti, akkor többször is eljöhet megnézni, továbbadja az ismerőseinek, hosszú évekig is fennmaradhat egy, a nézők által kedvelt darab. De hogy pontosan min múlik az, hogy a néző szeresse, azt még nem tudom pontosan, csak tapogatózok a sötétben. Néha bejön, néha nem. De talán ez a jó a színházban, hogy estéről estére lehet változtatni, igazodni a nézőhöz.

Ha minden igaz, júniusban lesz egy bemutatód a Móricz Zsigmond Színház rendezésében. Mit kell tudni erről a darabról? Kit játszol benne?

Az Édes Charity című darabot fogjuk próbálni. A vírus miatt kicsit kitolódott a bemutató időpontja és a próbafolyamat is, de szerencsére bepótoljuk. Személy szerint én nagyon várom ezt a darabot. Charityt fogom játszani benne, nagyon nagy kihívás és feladat egy énekes-táncos főszerep a végzős éveimben. Annyira megfogott a történet és a karakter, hogy a szakdolgozatomat is erről írom majd. Többek között ezért is örülök annyira annak, hogy nem marad el ez az előadás.

Jövőre végzel az egyetemen, tudod már, merre tovább?

Ameddig csak lehet, szeretném kipróbálni magam különböző területeken. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ha nem kapok szerződéses ajánlatot, nem fogom rosszul érezni magam, sőt. Gondolkodom a szabadúszásban is.

Ha éppen nem próbálsz, játszol, mivel szoktál kikapcsolódni?

Hazamegyek a családomhoz, pihenek, amikor van lehetőség még a sorozatokra is rá tudok függeni, nem is kicsit. Szeretek főzni, kipróbálni új recepteket, új ételeket. Kirándulok, és a kiskutyámmal vagyok, akit sajnos nem tudtam magammal hozni Pestre, így ő otthon van a családdal. De amikor el tudok szakadni a munkától, állandóan vele vagyok.

(Borítókép: Halak a hálóban, rendező: Nagy Lili)