Nem beszélünk róla eleget, pedig szinte minden családban előfordul. A mentális betegségek sajnos sokszor még ma is tabunak számítanak, pedig rengeteg élethelyzet okozhat végzetes vagy hosszan tartó mentális problémát. Az alább összegyűjtött filmek azokat az okokat keresik, miért alakul ki valakinél mentális betegség és ez milyen következményekkel járhat.

A mentális betegségek történelme egészen az ókorig nyúlik vissza, sőt, egyes feljegyzések szerint még annál is korábbra. Ismeretek hiányában a mentális betegeket sokszor kegyetlen módszerekkel „kezelték”, melyek nem ritkán halállal végződtek. Ahogy fejlődött a tudomány, egyre több lett a háttéranyag, a stigmatizálás is enyhült, bár még bőven van hova fejlődnünk. 1992 óta október 10-én ünnepeljük a mentális egészség világnapját, melynek célja a tudatosságra és a megbélyegzés elleni védelemre való felhívás.

Nemcsak ezen a napon, hanem az év minden napján fontos lenne, hogy figyeljünk a saját és a körülöttünk élők lelki egészségére. Feldmár András pszichológus fogalmazta meg a mentális épség legegyszerűbb „receptjét”: ne bántsuk egymást! Rengeteg film dolgozta fel a mentális betegségeket, a lista még bőven folytatódhatna, de ebben a témában számomra az alábbi 5 film a leginkább meghatározó.

Viharsziget (2010)

Martin Scorsese horrorisztikus elemekkel tarkított filmje klasszikus példája a II. világháborúban harcolt katonáknál kialakult mentális betegségnek, vagyis a PTSD-nek (poszttraumás stressz zavar). Amikor valaki borzalmas dolgokon megy keresztül, a traumatikus élmény hatására nem ritka, hogy az illető beleőrül a látottakba, depressziós lesz, valahogy megpróbálja elnyomni a történteket, amelyek a legváratlanabb pillanatokban újra és újra előjönnek.

1954, Amerika. Teddy (Leonardo DiCaprio), nem elég, hogy katonaként szörnyűségeket élt meg a II. világháborúban, hazaérve elveszti feleségét (Michelle Williams) és gyermekeit is. Nyomozóként dolgozik tovább, társával (Mark Ruffalo) egy Shutter Island nevű helyre hívják, hogy kinyomozzanak egy börtönszökést. A Dachauban megélt szörnyűségek, valamint családja elvesztésének emlékképei folyamatosan bevillannak Teddy agyában, mint egy soha véget nem érő horrorfilm. A gyönyörűen megkomponált film végén a meghökkentés egyik legszebb iskolapéldáját látjuk.

Beszélnünk kell Kevinről (2011)

Szerintem a filmtörténelem egyik legmegrázóbb alkotása, mely Lionel Shriver 2003-ban írt azonos című regénye alapján készült. Az a fajta thriller, amelyik lassan vezeti fel a borzalmas végkifejletet, addig hagyja, hogy a néző idegei pattanásig feszüljenek. Lynne Ramsay filmjének zsenialitása abban rejlik, hogy szó sincs nyílt bántalmazásról vagy agresszióról, mégis tudjuk, hogy baj van. A film egy anya-fia kapcsolatán keresztül mutatja be, milyen az anyai nemszeretet, és milyen borzalmas következményei lehetnek, amikor valakit már az anyaméhben elutasítanak.

Eva (Tilda Swinton) sikeres karrierjét adja fel, amikor megszületik fia, Kevin (Ezra Miller). Férjével (John C. Reilly) a nyüzsgő nagyvárosból a kertvárosba költöznek, ahol lassan négytagúvá bővül a család. Minden adott az idilli élethez, valami mégsem stimmel Eva és Kevin között. Annak a bizonyos korai kötődésnek nyoma sincs. Egy gyerek mindent érez, főleg azt, hogy szereti-e, akiben a legjobban bízik. Kevin nem érzi, a néző pedig pontosan tudja, hogy a növekvő düh egy ponton ki fog robbanni.

Blue Jasmine (2013)

Nem vagyok egy nagy Woody Allen-rajongó, de a Blue Jasmine-t kimondottan szeretem, pedig a rendezőre jellemző könnyedebb hangvétel ellenére ez nem egy könnyű film. De hiába, azért Woody Allen nem véletlenül dolgozik a pályán lassan hatvan éve. A Blue Jasmine nekem kicsit olyan, mint amikor egy pszichológus a lehető legtermészetesebb módon beszél a mentális betegségek szörnyűségeiről. Valamivel könnyebb megemészteni, hogy vannak, de azért a végén még így is megvisel.

Jasmine (Cate Blanchett) a New York-i elit gondtalan életét éli, dúsgazdag férje (Alec Baldwin) mellett pedig csak arra van gondja, mire költse a rengeteg pénzt. Mígnem a rózsaszín lufi kipukkad, Jasmine pedig beleőrül a vagyona és a fényűző élet elvesztésébe. Miután húgához (Sally Hawkins) költözik, egy darabig megpróbálja egyedül felépíteni az életét, de nagyravágyása újra és újra visszanyomja a valóságba. Jasmine inkább a múlt képzelgésébe menekül, ahol még körülvette őt a hamis, de biztonságot adó csillogás.

Széttörve (2016)

Nagyon kevés filmet tudok kétszer vagy annál többször megnézni. James McAvoy azonban tud valamit, amivel a képernyő előtt tartja a nézőt. Azon színészek egyike, akit simán el tudok képzelni egy monodrámában, mert nemcsak megformálja a karaktereket, hanem életre is kelti őket. M. Night Shyalaman rendezőre pedig a Hatodik érzék óta figyelek, kevés filmje okozott eddig csalódást. A Széttörve a nehéz gyerekkort átélő emberek egyik gyakori betegségét, a disszociatív személyiségzavart dolgozza fel.

Casey (Anya Taylor-Joy) korán elveszti édesapját, bántalmazó nagybátyjához kerül. Csendes, visszahúzódó lány. Egy napon két iskolatársával (Haley Lu Richardson, Jessica Sula) együtt elrabolják. Az elrabló férfiről (McAvoy) hamar kiderül, hogy valami nincs rendben, 23 személyiségén keresztül tartja halálfélelemben a három lányt, akik a tortúra végén nem biztos, hogy élve hazajutnak. Egy ponton az is kiderül, hogy a 23 személyiség kialakulása mögött milyen borzalom rejtőzik.

Joker (2019)

2019-ben rengeteg jó film készült, de Todd Phillips rendezésével aligha kelt bármelyik is versenyre. Nem gyakran fordul elő, amikor egy filmet 11 Oscar-díjra jelölnek (ebből kettőt meg is nyert: legjobb férfi főszereplő – Joaquin Phoenix, legjobb eredeti filmzene - Hildur Guðnadóttir). Volt, aki bírálta a történetet, mert árt a mentális betegek megítélésében, de mint minden filmnél, mindenkinek megvan a maga szubjektív véleménye. Számomra minden szempontból a filmtörténeti sikerek láthatatlan könyvespolcának a legtetejére került. A film többek között arra a kérdésre válaszol, milyen szörnyűségekre képes egy lelki sérült ember, amikor teljesen magára hagyják a fájdalmával.

Arthur Fleck (Phoenix) kényszeresen nevet, nem tudja befolyásolni. Anyjával (Frances Conroy) Gotham városában él, és mint mindenki más, ő is vágyik a szeretetre. Sajnos ezt nem lehet receptre felírni, mint a gyógyszereit, és mivel a fájdalom nem enyhül, Arthur dühös lesz. A társadalomra, a polgármesterre, a kollégáira, mindazokra, akik nem vele, hanem rajta nevetnek. A film valahol társadalomkritika is, hűen tükrözi, hogy a társadalom mennyire semmibe veszi azokat, akik komoly lelki és mentális gondokkal küzdenek.

(Borítókép: Port.hu)