Szokták mondani, hogy a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte. Lényegében ez történt, amikor Révész Bálint egyetemistaként, egy kamerával a kezében Budapest utcáit járta. Így találkozott Sanyival és családjával. És így indult el egy több mint 10 évre nyúló történet, ami akár happy enddel is végződhetett volna. De ebben a történetben nincsenek előre megkreált, hatásvadász képsorok vagy mondatok. Csak a kőkemény budapesti nyomor, ami úgy vág gyomorszájon, hogy utána még azt is megbecsüljük, ami eddig természetes volt.

Fogatlan nő vigyorog a kamerába, egy hajléktalan magyarázza, hogy mi van, pontosabban mi nincs az emberek fejében. Ismerős utcák bukkannak fel, gyorsan váltakozva. Majd egyszer csak három 10 év körüli fiú bámul ránk, gördeszkás trükköket mutatnak, egymás szavába vágva kiabálnak. Egyiküknek hatalmas zöld szeme van. Ő Sanyi. Az egyik fiú pedig a bátyja, őket követi hazáig a kamera, és még annál is tovább. Végül ez a pici, közel sem otthonos kis garzonlakás lesz a film egyik fő helyszíne, Sanyi és családjának otthona, ahol öten, majd hatan (a felvételek közben Sanyinak kishúga születik) élnek. A másik pedig az utca, főként a veszélyesebb, elhagyatott helyek. Bár Sanyinak és barátainak ezek olyanok, mint más gyerekeknek a játszótér. Nincs veszélyérzetük, azt hiszem, ezt hívják természetes túlélési ösztönnek.

Rengeteg dokumentumfilmet láttam már, és bár sokukról el lehet mondani, hogy megteremti az intim közeget, de ennyire erősen, mint a KIX, csak nagyon kevésnek sikerült. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a készítők szándéka nem egy előre megkomponált téma mentén indult, hanem a maga természetességében nőtte ki magát. Ráadásul Sanyi tényleg a kamera előtt nőtt fel, Mikulán Dávid és Révész Bálint olyan kapcsolatot tudott kialakítani vele és családjával, ami lehetővé tette egy élet megismerését egészen közelről. De még milyen életét! Az jutott eszembe, miközben a hangos kiabálásokat, egészen cifra káromkodásokat hallgattam és beleláttam a budapesti nyomor egy szeletébe, hogy mennyire könnyű ítélkezni.

Aki esetleg még nem látta a filmet, de ezeket a sorokat olvassa, nem szeretnék spoilerezni. Sanyi és barátai – immár kamaszként – valami olyat csinálnak, ami egy életre rányomja a bélyeget az életükre. És itt jön igazán képbe az előítélet kérdése. Mikulán és Révész filmje amellett, hogy betekintést nyújt egy család életébe, közelebbről is megmutat egy olyan társadalmi problémát, amire a mai napig nem született megoldás. És talán soha nem is fog. Az utcán megannyi „Sanyi” mellett sétálunk el, akik az anyatejjel szívták magukba azt a nehezen kitörölhető bélyeget, amit a rendszer rájuk ragasztott: bűnöző. Ezután a film után talán kicsit empatikusabban állunk majd az ilyen és ehhez hasonló kérdésekhez (ne értse félre senki, nem akarok senkit felmenteni), de ez egy ördögi kör, amiben mindenki úgy él túl, ahogyan tud.

A film egyik legszomorúbb jelenete, amikor Sanyi egyik barátja azt mondja, nem szeretne felnőni. Ami teljesen érthető, melyik kamasz szeretne? A paradoxon, hogy nekik már idő előtt fel kellett, és ahogy Sanyi meg is említi: menekült otthonról. A KIX szerethetősége leginkább abban áll, hogy nem akar mást mutatni, mint ami van. Mellőzi a görcsös magyarázatokat, nem ítél, hanem érzékeltet. Olyan pillanatokat ragad ki a fiú és környezete életéből, ami segít megérteni, hogy miért a rombolás, a verekedés és a gyújtogatás lesz egy tizenéves gyerek fő elfoglaltsága. És miért az utca lesz a játszótere, a dohos pincében edzés a mentsvára. Mindezt úgy, hogy a néhol egészen meghökkentő pillanatok és az elkövetett gyerekcsíny súlyossága ellenére is láthatóvá válik az ember. Ennek a nehezen emészthető filmnek az egyetlen könnyedsége, hogy a formai zsenialitásának köszönhetően van lehetőségünk dönteni, nem késztet választásra.

(Borítókép: Port.hu)