Mi van, ha nem a kikövezett utat követjük? Mi van, ha letérünk a jól bejáratott sémák ösvényéről? Megbánjuk? Vagy pont így találunk rá önmagunkra? Szerintem egy film akkor működik, ha nincs szoros műfaji keretek közé szorítva. A világ legrosszabb embere szerencsére ilyen. Nem mondható sem szerelmes filmnek, sem drámának, ugyanolyan, mint amilyen az élet általában: kiszámíthatatlan, meglepő, néha nagyon szomorú, néha pedig nagyon jó.

Merre tovább?

Amikor betöltöttem a harmincat, épp egy világjárvány közepén voltam. Nem azon gondolkoztam, mikor és mit fogok csinálni a következő harminc évemben, – ha egyáltalán megélem –, inkább nap mint nap próbáltam meggyőzni magamat, hogy ennek egyszer vége lesz. A társadalmi nyomások egyre jobban eltörpültek, a hangsúlyok pedig átrendeződtek. Rá kellett jönnöm, hogy egészen addig mást se csináltam, csak rohantam.

A világ legrosszabb embere korhű lenyomata a mai harmincasok nyomasztó problémáinak. A városi közegben szocializálódott, önmagukat kereső szabadlelkek útkeresése. Joachim Trier (Oslo, augusztus) rendező finoman hozza felszínre azokat a nehézségeket, amelyekkel életünk egy pontján szinte mindannyian találkozunk. A nagy döntések és fájdalmas elmúlások így vagy úgy, de elmozdítanak minket a megszokott hétköznapjainkból. Természetes, hogy egyből megoldást keresünk, és a mai önsegítő könyvek pontosan azt veszik el tőlünk, amire ilyenkor szükségünk lenne: az ösztönös választást. Trier főhőse, Julie pont azzal az általánosan elfogadott sémával megy szembe, hogy mikor éppen hol kellene tartania az életben.

A mese ereje

Trier filmje 12 részben mondja el Julie történetét, prológussal és epilógussal kiegészítve. Néhol egy narrátor hangja is felcsendül, így mi, nézők is kiléphetünk a szereplők életéből néhány percre. A narráció jól ellensúlyozza a cselekmény valószerűségéből adódó súlyt, nemcsak egy esztétikai elem, hanem a történet szerves része. Könnyebbé teszi a befogadást, azt a tényt, hogy a rendező csupán kreatív elemekkel tarkított egy életet, amely akár a miénk is lehetne. Trier nagyon is szerethetően alkotta meg Julie-t, az őzikeszemű Reinsve pedig kellőképpen komolyan vette a felkészülést, nem volt nehéz nem megszeretni.

Trier főhősnője orvosnak készül. Aztán rájön, őt mindig is a lélek érdekelte, inkább a pszichológia az ő területe. Míg végül rátalál a fotózásra, vele együtt pedig egy elkötelezett kapcsolatra a 40-es éveiben járó, képregényrajzóló Aksellel (Anders Danielsen Lie). A család felől érkező gyerek- és karrier témát érintő lenéző kérdések nem törik meg Julie-t, legalábbis nem annyira, hogy nemet mondjon a boldogságra. Miközben hosszú sétára indul Aksel egyik díjátadójáról, Kasper Tuxen operatőr gyönyörű városi fényeit pásztázó kameráján keresztül Julie szemén már látjuk, hogy még mindig nem találta meg azt, amit keres. Miután belóg egy esküvői buliba, találkozik Eivinddel (Herbert Nordrum), aki talán pont az az ember, aki főhősnőnk ideális társa lehet egy életen át. A ferde éjszaka, amit együtt töltenek, továbblendíti őket életük új szakaszába. Az egyetlen, amit kifogásoltam a filmben, az Nordrum játéka volt. Hiába volt mellékszereplője Julie életének, Reinsve mellett kevésbé hatott hitelesnek az alakítása.

Válaszai mindenkinek vannak

Trier filmje ügyesen ötvözi a melankolikus és ízlésesen vicces elemeket, Harry Nilson, Billy Holiday vagy Christopher Cross zenéi pedig rásegítenek, hogy még jobban belehabarodjunk ebbe a nagyon is emberi történetbe. A film egyik visszatérő eleme a séta, a futás, a haladás szimbólumai. Séta közben állítólag tisztábban tudunk gondolkodni, és Julie-nak pont erre van szüksége. Átlátni, hogy ki is ő valójában, hol tart éppen az életében és kihez szeretne tartozni.

Könnyű lett volna kliséket halmozni a fájdalmas szakítások, újrakezdések és útkeresések közepette, de Trier szerencsére egy történetet szeretett volna elmesélni, és nem válaszokat adni. Tiszteletben tartotta, hogy a válaszai mindenkinek megvannak. Sok rendező és forgatókönyvíró beleesik abba a hibába, hogy elkezd a néző fejével gondolkodni, és a kreált kérdésekre kreált válaszokat ad. A világ legrosszabb embere egy félmosollyal, egy elnyújtott egymásra nézéssel vagy egy jó helyen feltett kérdéssel mesél el néhol vicces, néhol szomorú élettörténeteket. A film végére kicsit beleszerettem Oslóba, a norvég nyelvbe és Reinsve játékába. Jó tudni, hogy még születnek eredeti filmek.

(Borítókép: Vulture)