Bezártság – variációk szűk térre
Az alábbi filmeket azoknak ajánlom, akik nemcsak magát a bezártságot élvezik, hanem szívesen néznek róla filmet is. Persze azok is megnézhetik őket, akiknek már nagyon elegük van a mostani helyzetből. Mindenki ismeri a mondást: kutyaharapást szőrével…
Az utóbbi hetekben a filmes portálok előszeretettel szedték elő és gyűjtötték csokorba a járványokról szóló filmeket, amelyek valamelyest leképezik – nyilván eltúlozva –, a mostani világunkat. Mivel enyhén hipochonder vagyok, egyet sem néztem meg belőlük, és nekem amúgy is elsőre a hiány jutott eszembe és ihletett meg a helyzet kapcsán. Most pedig, az önkéntes karantén második hónapját taposva a bezártság is egyre gyakrabban suhan át a gondolataimon, hiszen az éltettér igencsak leszűkült. A gondolatmenet eredménye lett a mostani cikk, ami szintén szuper kis filmcsomag, ha az ember szeret néha halálra ijedni, de csak a kanapé biztonságából, miközben azért szurkol, hogy a főhős valahogyan kijusson a bezártságból.
Amikor a legnagyobb rajongód egy pszichopata – Tortúra
A Tortúra Stephen King egyik olyan regénye, amit még akkor is élveztem, miután először a filmet néztem meg. Utóbbi esetében egyértelműen Kathy Bates és James Caan alakításainak köszönhető, hogy az 1990-es film Oscar-díjat nyert (Legjobb női főszereplő – Kathy Bates), valamint 20 év távlatából is az újra megnézhető filmek táborát erősíti. A Tortúra egy híres író, Paul Sheldon (Caan) történetét meséli el, aki bár megmenekül, miután autóbalesetet szenved valahol Colorádóban, megmentője nem egészen az, akinek elsőre látszik.
Annie Wilkes (Bates) Sheldon legnagyobb rajongójának mondja magát, az egyetlen gond, hogy Annie pszichiátriai eset. Mindezt szép lassan adagolja a film. Az író „megöli” Wilkies legkedvesebb főhősét, a gond pedig ott kezdődik, hogy erre az anno nővérként dolgozó – szerencsétlen páciensek – hölgy rá is jön. Kezdetét veszi a tortúra, ami törött lábbal, a semmi közepén, összezárva egy komplett őrülttel még egy harcedzettebb embernek is megterhelő lenne. Az a típusú film, amin az ember idegei pattanásig feszülnek mire eljut végre a katarzisig. Ebben áll Stephen King zsenialitása.
Csapdában a saját házadban – Pánikszoba
Kristen Stewart az Alkonyat-hisztéria előtt ígéretes gyereksztárként tengette napjait, és ezek egyik legjobbja kétségkívül a David Fincher rendezte 2002-es Pánikszoba. Egyrészt, Jodie Foster neve elég csábító, másrészt, a forgatókönyv is elég jóra sikeredett ahhoz, hogy az embernek akár többször is kedve legyen megnézni a filmet. Arról nem is beszélve, hogy igazi klausztrofóbiás élményben lehet részünk, annak ellenére, hogy a főszereplők egy igen nagy házban élnek.
Az éppen elvált Meg Altman (Foster) és lánya, Sarah (Stewart) beköltöznek egy irdatlan nagy házba New York gazdag negyedében. Az épület sajátossága, azon kívül, hogy egy tíz tagú család is bőven elférne benne, a pánikszoba. Arra az esetre, ha betörnének, a lakók kényelmesen megvárhatják a rendőröket ebben a nem túl tágas, de annál biztonságosabb szobában. És mit ad isten, pont be is törnek az első éjszaka. Junior (Jared Leto), Burnham (Forest Whitaker) és Raoul (Dwight Yoakam) természetesen pénzért jönnek, ami sajnos pont a pánikszobában van. Erre a kényelmetlen helyzetre még rátesz egy lapáttal, hogy Sarah cukorbeteg, tehát egy ponton meg kell kapnia az inzulinját. Igazi Fincher-féle remekmű.
Még sikítani se tudsz – Hush
Mike Flanagan neve szinte eggyé vált a horror műfajával. A 2016-ban rendezett Hush talán itthon nem annyira ismert, mint a nemrég mozikban játszott Álom doktor című rendezése vagy a 2013-as Oculus, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne élvezhető. Kicsit olyan, mintha a Sikolyból kiemelnénk Drew Barrymore karakterét, és megnéznénk, mi történt volna, ha ő lett volna a főszereplő. Csak sikongatások nélkül. Valószínű, hogy aki rajongott a ’90-es évek tinihorrorjáért, Flanagan filmjével sem lesz másképp. Bár itt az alapsztori valamivel betegebb.
Maddie (Kate Siegel, aki egyben Flanagan felesége) süketnéma, önként száműzi magát egy erdei házba, a semmi közepén. Interneten tartja a kapcsolatot a külvilággal, és néha meglátogatja a barátnője (Samantha Sloyan), ezen kívül teljesen magára van utalva, állandó társasága a macskája. Ez tökéletes terep egy pszichopatának (John Gallagher Jr.), aki hamar rájön, hogy főhősünk nem hall és nem is beszél. Flanagan ügyesen adagolja a feszültséget, egészen a film végégig meghagyja a lehetőséget, hogy bármelyik szereplő győztesen kerülhet ki a cica-egér harcból.
A kapzsiság ára – Vaksötét
Több szempontból sem jó, ha az ember családi háttere egy káosz. Ilyenkor nem ritka, hogy bűnözőnek állnak a fiatalok. Ezt a sztorit vette alapul Fede Alvarez rendező, akinek 2016-os filmje, a Vaksötét egészen jó fogadtatásban részesült. Bár az angol címet (Don’t Breathe, jelentése: ne lélegezz) találóbbnak érzem. Alvarez a film előtt mindössze egy nagyjátékfilmet forgatott, és IMDB-s adatlapja szerint inkább a rövidfilmek terén volt nagyobb tapasztalata. Nekünk magyaroknak még azért is érdekes lehet a film, mert Pomázon, a Stern Film Stúdióban forgatták, és két magyar színésznő – Törőcsik Franciska, Bokor Katia – is szerepet kapott benne.
A történet onnan indul, hogy három barát, Rocky (Jane Levy), Alex (Dylan Minnette) és Money (Daniel Zovatto) a kevés vagy éppen nem létező zsebpénzét lopással egészíti ki. A helyszín Detroit, Amerika egyik legveszélyesebb városa. Egy nap megtudják, hogy egy külvárosi, elhagyatott házban rengeteg pénz van, aminek lakója egy háborús veterán (Stephen Lang). Úgy hiszik, könnyű dolguk lesz, mivel a férfi vak, azzal viszont nem számolnak, hogy attól még nem hülye. Sőt, kora ellenére elképesztő formában van. Miután fogságba esnek a házban, az életük a tét, ugyanis a bácsi nem véletlenül nem a rendőröket hívja. Inkább megpróbálja a saját módszereivel elintézni a három betolakodót. Kérdés, túlélik-e és ha igen, milyen áron
Amikor a szexjáték rémálommá válik – Gerlad’s Game
Újabb Mike Flanagan-horror, amihez egy Stephen King regény, a Bilincsben adta az alapot. Ha ezt a kettőt összetesszük, akkor aligha kaphatunk silány végeredményt. Ráadásul Flanagan szereti a jól bevált színészeket, a fél szereplőgárdával dolgozott már együtt valamelyik korábbi filmjében. A történet több, mint bizarr, hiszen egy szexjátékkal indul, ami hamar átfordul a főszereplő legrosszabb rémálmába. Mindezt egy ágyhoz bilincselve, tehát a mozgástér teljesen leszűkül, de ahhoz, hogy a történet mégis élvezhető maradjon, a gondolati tér kitágul, nem is akárhogyan.
Jessie (Carla Gugino) és Gerald (Bruce Greenwood) házassága megromlott, ahhoz, hogy felélénkítsék, egy hétvégére elszöknek Jessie tóparti házához. Már az este sem indul jól, hiszen Gerlad ágyhoz bilincselő szexjátéka nem tetszik Jessie-nek, ráadásul a férfi szívinfarktust is kap, amiből többet nem ébred fel, mindezt azelőtt, hogy kioldozhatta volna a feleségét. A következő képkockákon pedig nemcsak a nő életben maradásért folytatott küzdelmét nézhetjük végig, hanem mindazokat a brutális gyerekkori emlékeket is, amelyeket Jessie mélyen eltemetett magában.
Ezt tetőzi egy titokzatos alak (Carel Struycken) személye, akiről nehéz megállapítani, hogy valódi vagy csupán Jessie képzeletének a szüleménye. Mire a film végén ez kiderül, addigra lelkileg mi is picit elfáradunk Jessie-vel a sok szörnyűség láttán. Nem mellesleg, Gugino jól hozza az ágyhoz bilincselt, mind lelkileg, mind fizikailag megtört nő szerepét.
(Borítókép: Collider)