Már egy hónapja beköszöntött az ősz, egyre hidegebb, esősebb lesz az idő. Ilyenkor ki ne szeretne egy meleg takaró alatt, forró kakaóval a kezében megnézni egy jó filmet? Számtalan lehetőség áll a rendelkezésünkre, nekem valamiért mégis az alábbi 5 film jutott elsőre eszembe, ha valaki megkérdezné: mit ajánlok egy borongós őszi napra?

Ősz New Yorkban (2000)

A fiatal Winona Ryder – aki a Stranger Things előtt is már elég jól ismert színésznőnek számított –, és a mindig sármos Richard Gere szokatlan, éppen ettől jó párost alkotnak a vásznon az Ősz New Yorkban című romantikus drámában. Charlotte (Ryder) és Will (Gere) története pont annyira megható, amennyire egy jóféle romantikus filmtől elvárható. Nem megy át csöpögős maszlagba, megmarad életszagúnak. Mindezt az őszi New York színes faleveli között. Depresszióra hajlamos és lelki válságban szenvedő embereknek nem annyira ajánlott megnézni, de mindenki másnak akár jól is jöhet egy kiadós bőgés. A film azért is egyik nagy kedvencem, mert még a „minden legyen happy end”-korszak előtt készült, tehát a rendezők nem féltek olyat mutatni a vásznon, ami akár az életben is megtörténhet. Nem lövöm le a poént, gyönyörűen megírt történet.

Krumplirózsa (1991)

Michelle Pfeiffer egyik legjobb alakítását nyújtja a filmben a vagány, belevaló felszolgáló, Frankie szerepében. Al Pacino börtönből szabadult Johnny-ja pont abban a kávéházban kap munkát, ahol a szabadszájú nő dolgozik. Kettőjük humoros és megható civakodása egy percre sem engedi lankadni a néző figyelmét. A helyszín ismét New York, és bár a történet nem kimondottan ősszel játszódik, a célnak megfelel. Kevés olyan film készül, amely állja az idő vasfogát, de a lassan 20 éves Krumplirózsa továbbra is megunhatatlan számomra. Nincsenek unalmas párbeszédek, felesleges képkockák, minden a helyén van. Akár párkapcsolatban élünk, akár nem, két órára elhisszük: mégiscsak jó dolog a szerelem. Sőt, mindenkinek jár, mindegy, milyen csomagot cipel a hátán.

Dirty Dancing (1987)

Ha van film, amit télen, nyáron, ősszel, tavasszal is szívesen megnézek, az a Dirty Dancing. Jennifer Grey (Baby) és Patrick Swayze (Johnny) valószínűleg nem is sejtették, micsoda kultfilmet fognak létrehozni alakításukkal. Bár a film nyáron játszódik, nekem mindig az eső jut róla az eszembe. Meg persze Swayze bámulatos táncmozdulatai. A betétdalokat pedig nem véletlenül játsszák a rádiók a mai napig. Tipikusan az a film, amelyik vagy nagyon tetszik valakinek, vagy nagyon nem. Maga a történet valóban nem bonyolult, egyértelműen a szerelmes szegény fiú és gazdag lány mintájára épült, elhelyezve a sztorit egy amerikai üdülőhelyen, megfűszerezve némi jól összerakott táncjelenettel. Mindenesetre egyszer tényleg látni kell!

Mallory szerint a világ (2010)

Kristen Stewart nem mindenkinek a szíve csücske, és erre az Alkonyat-széria elég nagy százalékban rátett. Talán az utóbbi években kezdték elfogadni a filmrajongók, hogy Stewart kisasszonyba is szorulhatott némi tehetség, hiszen a széria többi szereplőjével ellentétben minden évben forgat legalább két filmet, de inkább hármat. Ráadásul nem is rosszakat, ügyesen váltogatva a nagyobb költségvetésű szerepeket a kisebb beruházású művészfilmekkel. A szóban forgó Mallory szerint a világ is utóbbi kategóriában tartozik. Stewart pedig olyan színészekkel játszik együtt, mint James Gandolfini (Gandolfini 2013-ban hunyt el, a film egyike volt az utolsó filmjeinek), valamint az Oscar-díjas Melissa Leo. A drámában megrázó sorsok találkoznak, de hangulata, képi világa valamennyire ellensúlyozza ezt a terhet. Nem egy vidám film, de egyszer érdemes megnézni, már csak a mondanivalója miatt is.

Aludj csak, én álmodom (1995)

Ez sem egy mai darab, de akárhányszor újra tudom nézni. Egyrészt Sandra Bullock (Lucy) nem sokszor okozott csalódást az alakításaival, másrészt a fiatal Bill Pullmann (Jack) egyszerűen túl jóképű. Nem mellesleg az inkább karácsonyi sztori – valamivel muszáj bemelegíteni az ünnepekre –, nincs tele idióta viccekkel, és nem csöpög a máztól, mint a legtöbb mai változat. Anno a filmet Golden Globe-díjra jelölték, és bár nem kapta meg a díjat, még a 21. században sem tűnik úgy, hogy egy ősrégi filmet nézne az ember. Az Aludj csak, én álmodom a ma rohanó emberének picit lassú lehet, de pont ettől szerethető. Amolyan könnyed sztori a szerelemről és a szeretetről.