Az elmúlt napok történései óriási visszhangot váltottak ki, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon. A rasszizmus, ahogy azt a felsorolt filmek is hűen prezentálják, nem újkeletű probléma. Azonban a mai napig nincs rá megoldásunk. Újra és újra felüti a fejét, de ami a legborzasztóbb: minden alkalommal ártatlan emberáldozatot követel.

Még nagyon régen, gyerekkoromban hazafelé sétáltam edzésről, egy aluljárón vezetett az út a buszmegállóig. Bejáratott út volt, nem volt bennem félelemérzet. De azon a délutánon megtanultam, mi is az a félelem, és milyen az, amikor valakit cserbenhagynak. Az aluljáróban egy csapat ember ütlegelt valakit, a kezeit lefogták. Sima utcai verekedés? Mondhatnánk. De a férfi mellett ott üvöltött kétségbeesetten a kisfia, akit szintén két ember lefogott.

Ennyi év után is felkavarnak a képsorok. Azonban, ami a leginkább felkavart akkor is, és most is, az a járókelők nemtörődömsége. Mi köze ennek a történetnek a rasszizmushoz? Szerintem a probléma gyökere ugyanaz: könnyebb elfordítani a fejünket, mint tenni valamit a változásért. Hát ezek vagyunk mi. Ez a mi nemtörődöm társadalmunk. Az alábbi filmek célja az érzékenyítés, történeketeken, a történelem felidézésén keresztül. Talán így könnyebb átérezni, megérteni, mi is zajlik a világban, akár az óceán másik oldalán, akár a szomszédban.

A sznobság legmélyebb bugyrai – A segítség

A helyszín Jackson, Mississippi. Az 1960-as évek Amerikájában, főleg a déli részeken, ahogy azt a történelmi leírásokból tudjuk, rengeteg színes bőrű ember dolgozott gazdag amerikai házaknál. Sokszor megalázó körülmények között. Kathryn Stockett regényéből Tate Taylor írt és rendezett filmet Emma Stone (Skeeter Phelan), Viola Davies (Aibileen Clarke), Bryce Dallas Howard (Hilly Holbrook), Octavia Spencer (Minny Jackson) és Jessica Chastain (Celia Foote) főszereplésével.

A film korhű képet ad arról, min mentek keresztül azok a színes bőrű cselédek, akik gazdag amerikaiak gyerekeit nevelték, takarítottak, főztek rájuk, miközben a saját családjuk épp csak meg tudott élni. Azonban Stockett és Tate története azt is bemutatja, hogy voltak azért olyan családok, akik emberszámba vették ezeket az embereket, sőt, szinte családtagként szerették őket. A segítség szerethetősége az az intimitás, ahogyan betekintést nyújt a hétköznapokba, melyek apró történései kulcsfontosságú masszává állnak össze a rasszizmus történetében. A főszereplők alakítása pedig egytől egyig bámulatos.

Amerika legsötétebb évei – 12 év rabszolgaság

A 12 év rabszolgaság több mint két órán át vágja az arcunkba, mennyire kegyetlen is az emberi faj, mindössze azért, hogy megmutassa, hogyan működik az a fajta hierarchia, amitől nekem személy szerint felfordul a gyomrom. Az igaz történeten alapuló filmben egy fiatalember, Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) 12 évét követjük végig, aki szabad emberből rabszolga lesz.

Egy olyan szadista emberhez kerül (Michael Fassbender) a polgárháborút megelőző időkben, aki szó szerint semmibe veszi a színes bőrű embereket, szörnyű tetteinek következtében Solomon nap mint nap az életben maradásért küzd társaival együtt. Majd találkozik valakivel (Brad Pitt), aki reményt ad a szabadulásra. Steve McQueen rendezése három Oscar-díjat nyert, számos más díj mellett.

Anyuék kedvelik a feketéket. Vagy mégsem? – Tűnj el!

Jordan Peele anno egy interjúban elmondta , filmje egyben a rasszizmushoz való hozzáállásunkról is szól. Az Oscar-díjat nyert filmben (Legjobb Eredeti Forgatókönyv) tulajdonképpen kinagyítva látjuk, milyen is egy színes bőrű ember találkozása a rasszista emberekkel napjainkban. A film rengeteg rejtett motívumot rejt, de az egyik legfontosabb a hipnózis által megjelenő süllyedés, melyet Peele a következőképpen magyarázott: „Nem számít, milyen hangosan kiabálunk, a rendszer elnémít minket.”

Chris (Daniel Kluuya) és Rose (Allison Williams) fiatal pár, akik hétvégére átruccanak a lány szüleihez, egyben be is mutatja Christ. Missy és Dean Armitage (Catherine Keener, Bradley Whitford) amolyan laza, modern gondolkodású szülők, bár azért már a film elején érzékelhető, hogy valami nem oké velük. A színes bőrű személyzet, akik első ránézésre középsúlyos értelmi fogyatékosoknak tűnnek egyértelművé teszik, hogy az Armitage családba nemhogy beházasodni, de még hétvégére maradni sem nagyon szeretnénk. A háttérben megbújó titok betegebb, mint elsőre képzeljük.

Hosszú, forró nyár – Detroit

Így emlegetik azt az 1967-es felkelést, mely Amerikában robbant ki 1967 nyarán, és amely rengeteg sebesültet és ártatlan emberáldozatot követelt. A 2017-es film ennek az eseménynek a megemlékezése, Kathryn Bigelow rendezésében. Talán ez az alkotás adja vissza leginkább, mi is történik napjainkban. Ugyanis ez esetben a rendőri túlkapások miatt történt a legtöbb színes bőrű ember halála. Szakmai szempontból nem a legtökéletesebb alkotása, ettől függetlenül érdemes legalább egyszer megnézni, főleg, hogy Bigelow a feszültségkeltés nagymestere, amiből ebben a filmben sincs hiány.

A filmben túszul ejtenek néhány afroamerikai fiatalt egy hotelben, a helyzeten nem segít, hogy a fehér rendőrök továbbra is bőrszín alapján döntik el, számít-e egy emberélet. Tetteikért hiába ítéli el őket a bíróság, később felmentést kapnak. A történelemnek ez a fájó szelete is tükrözi, mennyire igazságtalan a rendszer. Sok háttérinfót nem tudunk meg a túszokról, de a filmnek nem ez a lényege. A hierarchiára és a kiszolgáltatottságra helyezi a hangsúlyt.

A fekete zenész, aki fehéreknek játszott – Zöld könyv: Útmutató az élethez

Dr. Donald Shirley, vagy ahogyan korában ismerték, Don Shirley zenész, klasszikus repertoárral lépett fel, többnyire magánpartikon. Testőre, Tony Lip (eredeti nevén Frank Anthony Vallelonga), az 1960-as években sofőrként dolgozott a tehetséges és művelt fiatalembernek. Kapcsolatukból életre szóló barátság született, melyet Lip fia, Nick Vallenlonga meg is írt, majd filmre vitt. Ebből született a három Oscar-díjat is nyert Zöld könyv.

Tony Lip (Viggo Mortensen) kidobóemberként dolgozott az 1960-as évek, majd egy állásajánlat útján jutott el Donald Shirleyhez (Mahershala Ali), aki sofőrt keresett, míg beutazta a déli államokat. Mindezt az úgynevezett Jim Crew-törvények idején. Ez lényegében azokra a törvényekre utal, melyek elkülönítették az afroamerikai társadalmat. A film tökéletesen bemutatja, mennyire megalázóan bántak a színes bőrű emberekkel, függetlenül attól, mennyire voltak tanultak vagy műveltek. Shirley tehetségét elismerték, de fehér bőrű közönsége nem hagyta figyelmen kívül, hogy ő attól még ugyanúgy afroamerikai. Többször megnézős, nemcsak a történet, hanem a kiváló rendezés és szereplőgárda miatt is.

(Borítókép: A segítség / IMDb)