A XIX. Olasz Filmfesztivál egyik olyan filmje, amit a legjobban vártam. A Futura az oknyomozó dokumentumfilm-készítés magasiskolája, kevés ennyire eredeti alkotás készül a műfajban. Még nagyon sokáig néztem volna, mert amellett, hogy egy olyan témával foglalkozik, amellyel csak kevesen, látványában és zeneileg is üdítően hatott.

Mit hoz a holnap?

Ha tőlem tizenhatévesen megkérdezték volna, mit gondolok a jövőről, valószínűleg optimistán rávágom, hogy család, karrier és sok utazás szerepel a terveim között. Hidegen hagyott a politika vagy az ország gazdasági helyzete. Alice Rohrwacher, Pietro Marcello és Francesco Munzi olasz rendezők filmjében nem ilyen tinédzsereket látunk. A Futura olyan olasz fiatalokat szólaltat meg, akik fiatal koruk ellenére, éljenek jómódban vagy szegényebb körülmények között, jól látják hazájuk politikai helyzetét, tisztában vannak a közösségi média árnyoldalával és érettebbek, mint némelyik felnőtt.  Jövőbeli kilátásaik azonban nem túl fényesek. Nem sokat mozgok ilyen korú fiatalok között, akiket néhány év vagy csupán néhány hónap választ el a nagykorúságtól, de meglepett az a józanság, ahogyan a „hogyan látod a jövőt?” kérdésre választ adtak.

Rohrwacher, Marcello és Munzi még a koronavírus kirobbanása előtt kezdték el beutazni Olaszországot, hogy kiderítsék, azok, akik majd a jövőt formálják, hogyan látják a saját jövőjüket. Vannak-e terveik, mi mozgatja őket, mennyit tudnak az őket körülvevő világról? Az alkotók Milánótól Pisáig, Rómán át, egészen Nápolyig keresztül-kasul beutazták Olaszországot, hogy az őket foglalkoztató kérdésekről minél árnyaltabb tudásuk legyen, mire az utolsó képkockákat is leforgatják. A dokumentumfilm Lucio Dalla Futura című daláról kapta a címét, melynek első sorai arról szólnak, hogy mit hoz a holnap. A forgatást kettévágta a járvány, de a rendezők folytatták, és alkotásuk hűen tükrözi a koronavírus előtti optimizmust és az utána következő bizonytalanságot, mely a mai napig tart.

Közeli egy fontos témáról

A Futura egyik legnagyobb erőssége, hogy látszólag nem halad semmilyen előre kijelölt terv szerint, mégis a koherencia érzetét kelti. Rengeteg helyszínen, viszonylag sok fiatal osztja meg velünk a gondolatait. Ilyà Sapeha operatőr kamerája néha egészen közelről pásztázza az arcokat. Marco Messina és Sacha Ricci gyönyörűen komponált zenéje jól kiegészíti a film vizuális elemeit. Jól megfigyelhető a tekintetekből, hogy a jobb anyagi körülmények között élő fiatalok egyenesen a kamerába néznek, határozottan válaszolnak a kérdésekre, míg a szegényebb régiókban élő társaik gyakran lesütik vagy elkapják a tekintetüket, nehezen nyílnak meg. Mégis, nem sokban különböznek, a szerethető munka, a biztos megélhetés és egy élhetőbb jövő mindannyiuk számára kulcsfontosságú.

A helyszínek és az interjúk között Mario Soldati és Luigi Comencini 1960-as, 1970-es években készült fekete-fehér archív felvételei elevenednek meg, amelyekben hasonló korú fiatalokat kérdezgettek, vagy néhány részletet láthatunk a máig nagy port kavaró, 2001-ben történt genovai tragédiáról. Eközben Alice Rochwacher gondolatait is hallhatja a néző. Sok dokumentumrendező elköveti azt a hibát, hogy túlságosan nagy távolságot tart a nézőtől, bár némelyik téma meg is kívánja ezt. A Futura nemcsak a megkérdezett fiatalok gondolatait őrzi, hanem a készítők kételyeibe, terveibe is betekintést enged, amivel még közelebb hoz egy olyan témát, ami sok felnőtt számára már nagyon távoli.

Egy óriási kérdőjel

Szomorúan hallgattam a dokumentumban megszólaló tinédzsereket. Azon kaptam magam, hogy iszom a szavaikat. Az egyik kérdezés alkalmával a rendezők fekete-fehér képeket mutattak a fiataloknak, amelyek közül kiválaszthatták a rájuk leginkább jellemző fotót. Az egyik fiúnak egy öltönyös férfit ábrázoló képre esett a választása, a férfi vállát hatalmas kövek nyomják. Elmondása szerint azért tudott azonosulni vele, mert a kép számára az előítéletekről szól. Ami legtöbbször azért alakul ki, mert nem hallgatjuk meg egymást, nem figyelünk a másik emberre. Ő is és vele együtt szinte az összes megszólaló fiatal úgy érzi, nem igazán figyelnek rájuk, pedig lenne mit mondaniuk.

Érdekes vélemények hangzottak el a karrierrel kapcsolatban is. Ezek a fiatalok egytől egyig úgy látták, a szüleik végig dolgozták az életüket, de élni kevés idejük maradt. Talán senki nem lepődik meg azon, hogy az ő generációjuk ezt már másképp szeretné csinálni. Ami talán a leginkább meglepett, hogy mennyire jól látják, hogy erre mennyi esélyük van. Szomorú, hogy a járvány számukra még több bizonytalanságot hozott. Ahogy egyikük fogalmazott, a holnap egy óriási kérdőjel.

(Borítókép: IMDB)