Az a jó a halloweenben, hogy valójában hidegen hagy, viszont a horrorfilmekről már nem tudom ugyanezt elmondani, ezért ez idő tájt szoktam maratoni filmnézéseket tartani az ijesztegetős filmekből. Az alábbi három filmet találomra választottam, nem mondanám, hogy a legjobbak, de még beleférnek az újranézős kategóriába.

Előétel: Az árva – amikor valami nagyon nem oké a gyerekkel

Jaume Collet-Serra 2009-es filmje viszonylag réginek számít, de amerikai, vagyis a több mint tíz év semmit nem jelent. A rendező egy örökbefogadás történetével borzolja a kedélyeket, nem is rosszul. Kate (Vera Farmiga) és John (Peter Sarsgaard), miután elvesztik babájukat, egy kilencéves kislányt fogadnak örökbe, hátha enyhíti fájdalmukat. Így kerül a picit magának való Esther (Isabelle Fuhrman) a jómódú családba, ahol két testvért is kap, Danielt (Jimmy Bennett) és Maxet (Aryana Engineer). Bár mindenki barátságosan fogadja a kislányt, hamar kiderül, hogy valami nincs rendben Estherrel, legalábbis erkölcsileg erősen kifogásolható a viselkedése.

A rendező lassan vezeti fel a csattanót, ami sokadszorra már nyilván nem annyira izgalmas, de ettől függetlenül a színészi játék és maga az ötlet is bravúros, és lássuk be, kicsit beteges is. De horror lévén mégis milyen legyen? Azoknak ajánlott, akik szeretik a lassan építkező, kicsit sem sablonos, kevés szereplőt mozgató horrorsztorikat, mellőzve a szellemeket és egyéb paranormális jelenségeket.

Főfogás: Menedék – családi dráma horrorral fűszerezve

Erre a 2017-es filmre csak nemrég találtam rá, hála a Stranger Things Charlie Heatonjának. A Sergio G. Sánchez jegyezte filmben négy testvér (George MacKay, Charlie Heaton, Mia Goth, Matthew Stagg) megpróbáltatásait követhetjük végig valamikor az 1960-as években, a vidéki Maine-ben, akik titokban tartják édesanyjuk elvesztését, hogy együtt maradhassanak. A négy testvér szinte ki sem mozdul a birtokról, de hamar kiderül, nem véletlenül élnek félelemben, erőszakos múltjuk követi őket. Csupán a nagyobb testvér, Jack (MacKay) hagyja el néha-néha a házat élelemért, így találkozik egyetlen barátjával, Allie-vel (Anya Taylor-Joy), így legalább a szerelmi szál sem marad el.

Talán horrornak nem túl erős, azonban Sánchez filmje nemigen engedi lankadni a figyelmünket, és bár nincs túlzsúfolva jump scare jelenetekkel, a végén bekövetkező csavar bőven kárpótolja ezt a hiányosságot. Tehát ne nagyon számítsunk arra, hogy percenként halálra rémülünk, ellenben kapunk egy jól megírt forgatókönyvet és egy élvezhető, kissé misztikus családi drámát, aminek a végét talán még meg is könnyezzük.

Desszert: Vonat Busanba – végre egy nézhető zombifilm

Gondolom ebből lehet sejteni, hogy nem vagyok egy óriási zombifilm rajongó. Főleg, hogy az utóbbi években minden évben kijött belőle legalább egy, amely megpróbálta felülírni az elődjeit, többnyire sikertelenül. Azonban Sang-ho Yeon filmje tud valamit, és azt a valamit nagyon jól csinálja. Eleve egy feszült családi helyzetbe csöppenünk, ahol az elvált, nonstop dolgozó apa (Yoo Gong) egy szem lányát (Su-an Kim) igyekszik kárpótolni születésnapján, aki a napot inkább édesanyjával töltené, Busanban. Amit nem csodálok, ugyanazt kapni ajándékba, mint előző évben… Apa és lánya mit sem sejtve felülnek a vonatra, és nem sokkal később kezdetét veszi a tortúra, aminek a végén nem biztos, hogy élve érkeznek meg a célállomásra.

Általában ugyanarra a sémára épül az összes zombifilm. Kitör valami járvány, onnantól kezdve a kevésbé szerencsések átalakulnak, a szerencsésebbek – tehát a főszereplők –, pedig valahogy túlélik. Sang-ho Yeon filmjét az teszi élvezetessé, hogy sikerül elérnie, hogy mindezt elfelejtsük, és egészen az utolsó képkockáig lélegzetvisszafojtva várjuk a végkifejletet. Ha két szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám: nem erőltetett. Pont annyit ad, amennyit kell.

(Borítókép: We Minored in Film).