Erős filmeket hozott a XIX. Olasz Filmfesztivál, melyen nekem is volt szerencsém részt venni, időhiány miatt viszont csak két filmet választottam. Az egyik a D’Innocenzo fivérek Latinamerika című filmje. Szándékosan olyan filmeket választottam, amelyekből keveset nézek, és a szatíra vagy a pszichothriller is közéjük tartozik. A szatíra megnevezést állítólag nem kedveli a két olasz rendező, pedig nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a film műfaj szempontjából afelé hajlik. Kellemes csalódás volt.

Szépséges idill

Massimo megnyerő figura (Elio Germano), sikeres fogorvos, hatalmas medencés házban él gyönyörű feleségével (Astrid Casali) és két lányával (Carlotta Gamba, Federica Pala). A heti egyszeri sörivás mellett barátjával (Maurizio Lastrico) nincs túl sok elfoglaltsága. A családjának él, könnyekig hatódik, amikor kisebbik lánya zongorázik, a feleségével pedig már-már annyira tökéletes a kapcsolata, hogy a néző fejében elkezdhet motoszkálni a kérdés, hogy ilyen létezik-e egyáltalán? Még „jó”, hogy Massimo talál egy kikötözött lányt (Sara Ciocca) a házuk pincéjében, akiről nem tudja, hogyan került oda. Így máris oda a harmónia, elkezdhetünk izgulni, hogy vajon ki lehet az elkövető.

Paolo Carnera operatőr rengeteg közeli képpel feszegeti a néző tűréshatárát, a színészek pórusai premierplánban már-már a kényelmetlen határát súrolják. A film nagyon lassan építkezve visz egyre beljebb Massimo elméjébe, többször elkapja az embert az izgalom, de egyes részeknél picit ellaposodik a film. Az egyértelmű, hogy a D’Innocenzo fivérek teljes egészében Massimo karakterére fókuszáltak, a feleségéről például semmit nem tudunk meg, ahogyan egyik lányáról is csak annyit, hogy kamasz lévén már van fiúja, akivel néha elmegy autókázni. Egy gyakorlottabb filmnéző pedig talán ennél a pontnál már arra is rájön, hogy miért annyira mellékes, hogy kik a mellékszereplők.

Családi kötelék

Miközben Massimo lázasan keresi a nyomokat, hogy esetleg megőrült vagy talán barátja keveredett valamilyen kétes ügyletbe, az apját (Massimo Wertmüller) is felkeresi. Az egyértelműen kiderül, hogy a kapcsolatuk nem igazán meghitt. Elio Germano játékára ennél az egy jelentetnél kaptam fel igazán a fejem, a film elején alakítása inkább átlagosnak mondható. A néző már sejti, hogy Massimo problémás kötődése az apjához hozzájárul ahhoz, hogy esetleg megőrült. A pincéjében – mely egyben Massimo sötét tudatát szimbolizálja – fájóan nyöszörgő lányról néha szeretném, ha kiderülne, hogy valójában nincs is ott.

Massimo kapcsolata feleségével és lányaival időközben megváltozni látszik. A film ügyesen használja a színeket, ami a D’Innocenzo fivérek filmjeire amúgy is jellemző. A kéket (harmónia, béke) szép lassan felváltja a piros (düh, agresszió, erőszak), miközben egy-egy jelenetben visszaköszön Stanley Kubrick Ragyogás című filmje vagy Yorgos Lanthimos görög rendező stílusjegyei. Ezek egyéni meglátások, direkt utalás nem történik rájuk a filmben, de el tudom képzelni, hogy inspirációval szolgáltak a rendezőpárosnak. A film egyik legerősebb jelenete a születésnapi reggeli. A piros fal előtt ülő feleség és a lányok kedvesen, mosolyogva várják Massimót tortaevésre. A rágáson (agresszió) és a nyelésen kívül nem hall mást a néző, innen pedig egyre gyorsul a tempó, aminek a végén végre a néző is meglátja, mit rejt Massimo sötét tudata.

A vágyak fogságában

A film előtt elhangzott egy kis ismertető, melyből megtudtam, hogy Olaszországban Amerika az álmokat, a vágyakat jelképezi, erre történik utalás a címben is, valamint ez jelképezi Massimo vágyott életét, amely közeledve a film végéhez egyre betegesebbnek tűnt. A pince Massimo tudatának belső, sötét része, mely még saját maga előtt sem teljesen tiszta. A film vége felé haladva kezdtem aggódni, hogy már sose derül ki, hogyan került a férfi pincéjébe a fiatal lány, miért viselkedik egyre furcsábban a feleség, tehát a vége egy önkényesen összerakott művészfilm lesz.

Szerencsére az egyre nyomasztóbb filmkockák szép lassan összeálltak egy kerek egésszé, melyben minden jelenet, minden mondat egyszer csak más megvilágításba került. A Latinamerika, mint az európai művészfilmek többsége, erősen szimbolikus, mellőzi a direkt válaszokat, aprólékosan építkezik, ami sokszor lassúnak tűnhet. Nemcsak elhúzza a mézesmadzagot, hanem fel is fedi a válaszokat az utolsó utáni pillanatban. A D’Innocenzo fivérek filmje után egyből a Joker ugrott be, nemcsak a témaválasztás miatt, hanem mert a maga nemében egyedi alkotás, ami egy nagyon is fontos társadalmi problémára világít rá. A gyermekkorban elszenvedett traumák felnőttkorban hatványozottan fejtik ki a hatásukat, és nem biztos, hogy a szociális készségek idővel a helyükre kerülnek. A tudat pedig küzd a fájdalom ellen, amennyire lehet, elnyomja azt. Ami nincs, azt elképzeli. Olyan erősen, hogy szinte már elhiszi, a valóságot látja.  

A XIX. Olasz Filmfesztivál filmjeit még november 16-ig lehet megnézni, részletek: itt.

(Borítókép: IMDB)