Ugyanis kellően elrontották őket az alkotók ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Akik hozzám hasonlóan heti 1-2 filmet megnéznek, akár moziban, akár valamilyen filmszolgáltató platformon, azok rossz filmek tömkelegével találkozhatnak. Mutatom a saját élményeimet.

Inkább nem beszélünk róla

Az ember megnézi, majd megpróbálja elfelejteni a látottakat, és lehetőleg senkinek nem beszél róla. Mindenkivel előfordul, hogy belefut egy jól összerakott előzetesbe, a leírás felkelti az érdeklődését, vagy egyszerűen csak annyira nincs mit nézni, hogy ad neki egy esélyt. Rengeteg mindennek működnie kell, ha az ember egy épkézláb filmet szeretne összerakni. Persze előfordulhatnak kisebb bakik, de amikor egy teljes filmet odavágnak egy ilyen „kisebb bakival”, azt pazarlásnak hívom.

Nálam a rossz film hasonlóan működik a rossz könyvhöz: muszáj megnéznem a végéig, mert ugye hátha megtörténik a katarzis az utolsó 5 percben. Az esetek 1%-ban ez meg is történt, a többinél meg… Nos, a többinél elment 1,5-2 óra az életemből, és azon gondolkodtam, hogy az alkotók mégis mit gondoltak, amikor kiadták a kezükből az alábbi filmeket? Ha bárki tervezte vagy tervezi megnézni az alábbi filmeket, előre szólok, hogy már most kihúzhatja őket a listáról.

Tökéletes iskolapéldája a rossz befejezésnek – The Son

A The Son című argentin filmet (nem tudom, hogy van-e magyar címe) a lehető legbanálisabb módon rontották el az alkotók. Minden egészen jól haladt, tökéletesen adagolták a feszültséget, a sztori is egészen egyedinek mondható, csak éppen nem fejezték be. Sebastian Schindel, a film rendezője dokumentumfilmeket rendezett korábban, bár valószínűleg, ezek hazánkban kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek. A szóban forgó címmel akár egy szebb értékelést is kaphatott volna, ha kicsit komolyabb végkifejletet ad a történetnek.

Ez azonban nem így történt. Pedig az 50 éves festő, Lorenzo (Joaquín Furriel) és felesége, Sigrid (Heidi Toini) története nem hétköznapi. Sigriden már az elején látszik, hogy valami nem oké vele. Utána ki is derül, hogy egyedi nevelési elvei, amit a Svédországból hívott dadájával karöltve gyakorol kisfián, már-már betegesek. Valamiért az apának senki nem akar hinni, végül egy félreértés miatt a saját házából is elküldik.

A teljes történetet nem írom le, hátha valakit nem zavar, hogy egy film konkrétan nincs befejezve, sőt, biztos olyan is akad, aki szerint be van, csak nem a megszokott módon. Nyilván léteznek filmek, amelyeknél az alkotó meghagyja az értelmezést a nézőre. Ez nem az. Ami dühítő, hogy akár egy értékelhető művészfilm is kerekedhetett volna a történetből, ehelyett olyan érzés maradt bennem, mint amikor a könyvtárból kikölcsönzött könyvből kitépik az utolsó oldalt.

Túlontúl középszerű – Nővérek

Jean-François Rivard rendező filmje amúgy nem kapott rossz értékelést – és itt most az IMDB-n futó felhasználók értékeléseire gondolok –, de valahogy számomra mégis középszerű és unalmas maradt. Thriller révén (szerintem elég lett volna a krimi besorolás) valami izgalmasabbra számítottam, ehelyett olyannyira kiszámítható volt a történet, hogy kár volt pénzt és időt belefektetni. Nekem meg kár volt végignézni.

Férfiklubok már jó ideje léteznek, és ugyanezek női változatai is megjelentek, amint a nők jogot kaptak hozzá. Egy ilyen nőklubra épül a film, melynek szőrmekabátban flangáló vezetője, Desiree (Lisa Berry) nem túl tisztességes eszközökkel ér el ezt-azt a tagok számára. Ez nyilván nincs ingyen, és jó pszichopata lévén a gyengébbeket szemeli ki, akiknek valahogy nem tűnik fel, hogy a tetemes tagsági díj befizetése után minden álmuk teljesül, csak közben páran meghalnak, esetleg életveszélyesen megfenyegetik őket. A főszereplő Claire Coffee játéka abszolút élvezhető lett volna, ha a többi színész inkább amatőrnek mondható alakítása nem ront az összképen.

Egyébként az ötlet itt sem volt rossz, de összességében azt nézni, hogy jól felöltözött és szépen sminkelt nők ütik-vágják egymást, hogy elérjenek valamit, inkább szánalmasan hatott. Mi, nők is bántjuk egymást, de ez leginkább verbálisan nyilvánul meg, nem pedig egy baseball ütő segítségével. Értem, hogy kellenek az újítások, de van, ami előreláthatóan nem működik.

Itt már tényleg csak sírni akartam – Aurora

A filippin filmek nem örvendenek akkora népszerűségnek, talán mert évente negyed annyi film sem készül, mint mondjuk Magyarországon. Ettől függetlenül Yam Laranas Aurora című alkotása valahogy mégis eljutott a Netflixhez. A történet nem ígérkezett (annyira) rossznak. Egy hajótörés során rengetegen meghalnak, és ennek következményeit egy lány testvérpár szemén keresztül látjuk, megfűszerezve az egész sztorit néhány élőhalottal. Miközben a két lány a halottak után kutat, hogy azokat hozzátartozóik tisztességesen eltemethessék, lassan az előzménytörténet is kibontakozik.

Nos, két óra elképesztően hosszú, ha valaki ennyire vontatottan bontja ki a sztorit, másrészt pedig a vizuális effektek használata, pontosabban nem használata nagyon fájdalmasra sikerült. Képileg konkrétan értékelhetetlen a film. Fel lehet fogni kísérletezésnek, csak azt még azelőtt kellett volna, mielőtt a filmet véglegesen összerakták. Az első 1 óra után már csak azt vártam, hogy legyen vége, mert borzalmas volt nézni, hogy a kamera pont ott volt, ahol nem kellett volna, és a képkockák sem igazán csatlakoztak egymáshoz. Valahogy elveszett az összekötő fonal.

A színészi játék is hagyott némi kívánnivalót maga után. A főszerepet egy ausztrál színésznőre, Anne Curtisre bízta a rendező, akinek az IMDB adatlapja alapján nem teljesen idegen a filmezés. Szerintem alapjában véve nem baj, ha a színészek nem annyira ismertek vagy tapasztaltak, mert egy jó rendező és egy jól megírt forgatókönyv el tudják simítani a hiányosságokat. Sajnos most inkább azt éreztem, mintha kínoznának. Azt hiszem kijelenthetem, hogy az Aurora mellett nem nagyon van olyan film, amiben ekkorát csalódtam volna.

(Borítókép: Radio.com)