Az idei év egyik legjobban várt filmjei közé tartozik Todd Phillips Joker című rendezése. Nemcsak Joaquin Phoenix miatt, aki már számtalanszor bizonyította, hogy korunk egyik legtehetségesebb színésze, hanem maga a történet is régóta izgatta már a filmrajongókat. Nem véletlenül, hiszen, aki látta a Batman-filmeket, kapott némi ízelítőt, ki is az a Joker. Most végre megtudhattuk, honnan indult világhódító útjára Gotham városának leghíresebb pszichopatája. Figyelem, spoilerveszély!

Bevallom, nem rajongok a képregényekért, így a belőlük készült filmekkel sem igazán tartom a lépést. Bár az első, Jack Nicholsonnal készült Batman-filmet még én is láttam, nem sok minden maradt meg belőle. Azonban Joaquin Phoenix nevére már én is felkaptam a fejem, így augusztus óta én is lelkesen vártam a napot, amikor a magyar mozik is elkezdik vetíteni a főszereplésével készült Jokert.

Hála a mindenhol jelen lévő internetnek, néhány információ már a film megtekintése előtt is a fülembe jutott. Szerencsére csak annyi, hogy voltak, akik szerint zseniális lett, és voltak, akik szerint nagyon nem. Tehát azt már lehetett tudni, hogy Todd Phillips rendezése megosztja az embereket, aminek külön örültem, mert a középszerű, lagymatag alkotás nem illett össze Joaquin Phoenix nevével. Eddig kevés igénytelen filmben láttam.

Csak nevess!

Todd Phillips Joker című filmje két órán keresztül vágja folyamatosan az arcunkba: egyre gázabbak vagyunk. Mármint mi, emberek. Ezzel az a probléma, hogy igaza van, ugyanis alkotása amolyan társadalomkritikaként is értelmezhető. Mindezt egy pszichopata, Arthur Fleck (Phoenix) szemén keresztül, akivel túlságosan kitolt az élet ahhoz, hogy ép ésszel kibírja a fájdalmat. Nem is teszi, helyette megpróbál nevetni, sőt, nevettetni, hiszen, ha neki rossz, azért másnak ne legyen az.

Sajnos Fleck esetében, aki bohócként keresi a betevőt, hogy fenntartsa magát és labilis anyját (Frances Conroy), a nevetés egy kényszeres cselekvés. Ebből már egyértelmű, hogy Fleckkel valami nincs rendben. Gyógyszerekkel és egy kirendelt szociális munkással (Sharon Washington) próbálja karban tartani mentális betegségét, többnyire sikertelenül. Ez pedig Gotham város kegyetlen népének is köszönhető, melynek lakói láthatóan érdektelenül, az empátia teljes hiányával tengetik mindennapjaikat, megalázva az olyan elesetteket, mint Arthur.

Az utolsó csepp

A Joker látványvilága kicsit emlékeztet azokra az amerikai filmekre, amelyek a ’80-as, ’90-es években készültek, de a mai napig megállják a helyüket. Sem vizuális, sem tartalmi szempontból nem fog rajtuk az idő. Gotham kitalált városát, mely leginkább New York-ra emlékeztet, Phillips esős, szürke fénybe burkolta, mindössze néhányszor vágott be egy-egy naposabb jelenetet. Ezzel a szomorú látképpel és a közeli felvételekkel érte el azt a drámai hangulatot, mely elkíséri a nézőt az utolsó kockáig. Tehát a Batman-filmekre jellemző akciójeleneteket a Jokerben felváltja a személyes történet és a drámaiság, ami ad némi hátteret a szuperhősfilmnek.

Haladva a történetben lassan, de biztosan bontakozik ki előttünk Joker pszichopata személyisége, mely kilép Arthur Fleck elnyomott, megalázott és magányos személyéből. Phillips ügyesen alkalmazta Arthur képzelgéseinek és a valóságnak a keverését. Egy pillanatra elhisszük, hogy Arthur álma beteljesülhet, párra lel (Zazie Beetz), és híres komikussá válik. A pszichológia szerint a nevetés akár gyógyítani is képes, hatására boldogsághormonok szabadulnak fel a testben. Ugyanez nem mondható el, ha valakin nevetnek. A Fleck által imádott Murray Franklin (Robert De Niro) pont ezt teszi showműsorában, ami valamit végleg elszakít a mentálisan beteg férfiban.

A bohóc, aki szeretetre vágyott

A brutalitást egyáltalán nem mellőző film valahogy mégis megmarad a jó ízlés határain belül. Ez talán annak köszönhető, hogy Phillips bravúrosan csepegteti a komikus jeleneteket, miközben a szeretetet és empátiát nélkülöző Fleckből szép lassan előjön az állat, aki csupán visszaadja a világnak azt, amiben neki is része volt. Ebben a hol vicces, hol drámai jelenetkavalkádban Hildur Guðnadóttir gyönyörűen megkomponált filmzenéje, valamint a ’30-as, ’40-es, ’70-es évek vidámabb dalai (Charles Chaplin, Ray Davies, The Main Ingridient stb.) tükrözik azt a kettősséget, mely Arthur Fleck belső világát jellemzi.

Azt talán nem kell említeni, hogy Phoenix viszi a hátán az egész filmet. Nemcsak a tekintetével, az egész testével játszik, minden mozdulata kidolgozott, már-már mesteri munka. Persze erre rásegít a maszk, az arcfestés, de használni is tudni kell őket, amit Phoenix tudatosan jól csinál. Ettől függetlenül egy mellékszereplő is alakíthat kimagaslót. Azonban a többi szereplő, De Niro, Conroy, Beetz vagy a Joker képzelt apját játszó Brett Cullen megmaradnak mellékszereplőnek, jeleneteik kevésbé kidolgozottak. Ezt leszámítva nem igazán lehet mit felróni a filmnek.

Azt gondolom, a tucatszámra készülő filmek és sorozatok tengerében nehéz igazán kimagaslót alkotni, mert kevés eredetiség, kreativitás van az egyes művekben. Joaquin Phoenix neve pedig nem feltétlenül garancia a sikerre, de Todd Phillips valószínűleg sejtette, nem fog mellényúlni, ha az ő kezébe adja Joker szerepét. És milyen jól tette!