„Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem... másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte... Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.” (Márai Sándor: Az igazi)

Sokan, sokféleképpen határozták már meg, mi is az a szerelem, hogyan alakul ki, milyen kötődési típusok hogyan segítik vagy éppen hátráltatják a kiteljesedését, meg még ezernyi más dolgot vele kapcsolatban. Miközben a könyvesboltok polcai roskadoznak a párkapcsolati tanácsokat osztogató könyvektől, valójában kevés fogalmunk van arról, mi is a tuti. A gyerekek leképezik a felnőttek világát, ezért, amikor négyévesen Lacika megölelt az óvodában, természetes volt, hogy ő lett a szerelmem.

Akkor még nem tudtam, milyen egy nárcisztikus kapcsolat, a plátói szerelem, a viszonzatlan szerelem, hogy milyen érzés haraggal feküdni, haraggal kelni, a föld felett lebegni vagy napokig csak némán sírni. Ha valaki nem fél beleereszkedni egy kapcsolatba, akkor néha beüt a valóság, ami ijesztő tud lenni, de nem érdemes kikerülni. Akik Valentin-nap alkalmából valósághű filmélményre vágynak, az alábbi három film segíthet kielégíteni ezt a kívánságukat.

Kék Valentin – van visszaút?

Egyszer belefutottam egy fotósorozatba, amin egy fiatal pár mindennapjai voltak láthatók. A fotós a leírásban megosztotta, hogy a pár nem sokkal a fotók elkészülte után szakított, amit a képek alapján ő is sejtett. Derek Cianfrance pontosan egy ilyen végállapotot mutat be Kék Valentin című filmjében. A részben visszaemlékezésekből építkező filmben a néző is látja, honnan hova jutott el Cindy (Michelle Williams) és Derek (Ryan Gosling) kapcsolata. A nővérként dolgozó Cindy és az alkalmi munkából élő Derek a középosztály átlagos, ámde fárasztó életét éli. Dolgoznak, gyereket nevelnek, egymásra már alig jut idejük, erejük.

Cianfrance filmje kiválóan szemlélteti, hogy nem minden esetben kell egy harmadik fél, egy problémás hozzátartozó vagy bármilyen külső tényező, ami meghúzza két ember között azt a bizonyos láthatatlan falat. Néha elég, ha az egyik máshol tart, más irányba haladna. A kérdés, hogy Cindy és Derek esetében van-e visszaút? Elég-e a kezdeti szerelem, amire felépítették a közös életüket?

Egy nap – ott, ahol a legjobban fáj

Emlékszem, amikor először láttam Lone Scherfig filmjét. Azzal a tudattal néztem meg, hogy kell egy film, ami a szerelemről szól és felvidít. Az első fele bejött. A második fele viszont olyannyira nem, hogy évekig nem voltam hajlandó újra megnézni, pedig a filmtörténelem egyik leggyönyörűbb filmje. Még akkor is, ha pont ott „rúg belénk”, ahol a legjobban fáj. Emma (Anne Hathaway) és Dexter (Jim Sturgess) történetét bármelyikünk megirigyelhetné, hiszen nem sok egyéjszakás kalandból lesz életre szóló barátság. Vagy még több.

Ahogy haladunk Emma és Dexter élettörténetében, valószínűleg a legtöbb emberben felmerül a kérdés, hogy mégis meddig kerülgetik még egymást? Egy ponton pedig talán feladjuk a reményt, és elkönyveljük, hogy ez nem az a film, amiben a női és férfi főszereplő összejön. De így működik az emberi agy: követeli a feloldást, a beteljesülést, a megkönnyebbülést. Az Egy nap inkább tanulságokkal szolgál, nem pedig katarzissal. Scherfig filmje részben az érzések felvállalását állítja középpontba, amit, ha későn kezdünk el, lehet, már késő.

Az én szerelmem – „a térd az egyetlen testrész, amely kapcsolatban áll a múlttal”

A francia színésznő, rendezőnő Maïwenn Besco saját élményeit is alapul vette, amikor 2015-ben leforgatta Emmanuelle Bercot és Vincent Cassel főszereplésével Az én szerelmem című filmet. Tony (Bercot) és Georgio (Cassel) párosán keresztül elsőre egy teljesen hétköznapi szerelmi kapcsolat bontakozik ki, ami lassan, de biztosan átfordul cica-egér harcba. A hatalmi harcok, a gyors döntések, a gyerekes megnyilvánulások közepette Tony és Georgio valahogy mégis szülőkké válnak. Újra és újra azt látjuk, az ember mennyire esendő és mennyire kiszolgáltatott az érzéseinek.

A film szerethetősége abban rejlik, hogy nem keres bűnbakot vagy válaszokat a miért kérdésre. Egyszerűen csak megmutatja: a szerelem akár örökké is tarthat valaki iránt, de egy ponton racionális döntést kell hoznunk önmagunkért. Itt nem az a kérdés, hogy a szereplők jól vagy rosszul döntenek, hanem hogy tovább akarnak-e lépni, bármennyire fájdalmas is. Tetszett, hogy a rendező párhuzamot vont a lelki sérelem és annak fizikai kivetülése között. Ezáltal a láb, a térd mint a haladás, a továbblépés szimbolikus megtestesítője mutatja a fájdalomból való felépülés és érzelmi átalakulás beteljesülését.

(Borítókép: Ron Hicks: Love On The Road, forrás: Tutt’Art)