Oláh Judit öt éven át dolgozott Visszatérés Epipóba című dokumentumfilmjén, amely jó eséllyel rengeteg emberhez el fog jutni. Legalábbis bízom benne, ugyanis maga a téma, bár eléggé megrázó, annál fontosabb. A filmben megszólaló áldozatok 25 évig hallgattak a velük történtekről, majd jött egy hír, ami végre megtörte a csendet.

Emlékszem, 2014-ben bombaként robbant a hír, miszerint egy elit gimnázium tanára éveken keresztül kiskorúakat, főként fiúkat molesztált. Eleinte nem írták le, kiről is van szó, azóta pontosan tudjuk, hogy Sipos Pál, korábbi televíziós műsorvezető, táborvezető és tanár állt a titokzatos S. tanár úr mögött. Azóta eltelt hat év, és Oláh Judit rendező ezt a hat évet többek között arra használta, hogy felkeresse az egykori táborlakókat, akik szintén szemtanúi, rosszabb esetben elszenvedői voltak Sipos Pál sajátos pedagógiai módszerének és dokumentumfilmet forgasson a történtekről. Ebből született meg a Visszatérés Epipóba, ami október elején debütált az HBO Go műsorán.

Nyári szünet csodaországban

Epipó egy kitalált név. Így hívták a tábort, ahova kiváltság volt bekerülni a 80-as években, ugyanis merőben eltért az akkor népszerű úttörőtáboroktól. Ahogy Judit meséli az emlékeit, melyeket 6 éves korától egészen 10 éves koráig minden nyáron átélt, valóban azt érezhetjük, micsoda szuper hely lehetett ez az Epipó, mely egyébként Szendrődön volt, mígnem egyik napról a másikra be nem zárták.

Keverednek az egykori tábori felvételek, régi fotók kerülnek elő, közben Judit egy meseországról mesél, saját szabályokkal, himnusszal, nyelvvel, izgalmas játékokkal és egy karizmatikus vezetővel, Sipos Pállal. Melyik gyerek ne szeretne részese lenni valaminek, ami ennyire eltér a megszokott és unalmas hétköznapoktól, amelytől úgy érzi: ő egy különleges közösség tagja?

A múlt sérelmeinek feldolgozása

Persze sejtheti a néző, hogy valami nagyon nem lehetett rendben ebben az Epipóban, és ezek a problémás dolgok el is hangzanak az egykori táborlakók szájából, már akik névvel és arccal vállalták, hogy elmesélik, mit éltek át. Egy korábbi interjúból kiderült, hogy Judit valóban terápiás jelleggel kezdte el forgatni a dokumentumfilmet, ugyanis ő is, mint sokan mások, éveken keresztül elnyomták magukban a történteket és az azzal kapcsolatos érzéseket.

A terápia során a résztvevők újra eljátsszák a történteket, elmesélik, ki, hogyan látta az egykori tábori életet. Együtt, kibeszélve, kielemezve könnyebb a feldolgozás. Felnőtt fejjel mindenki számára nyilvánvaló, hogy amiket Sipos Pál a játék részeként követte el, az bántalmazásnak minősül. Hallgatva a történeteket, elszorul a torkom a megaláztatások hallatán, és nekem is ugyanaz a kérdésem, mint az egykori táborlakóknak: ezzel vajon mit akart elérni Sipos? Elvégre nyilvánosan sírásig tömni étellel egy hatéves kisgyereket, éjjelente felébreszteni valakit, hogy tanuljon verset, és nem hagyni aludni egészen addig, amíg hibátlanul fel nem mondja egyértelműen betegesek és értelmetlenek.

De ki az a Sipos Pál?

Judit okosan adagolja a nézőnek Sipos Pál kilétét, hiszen arra is választ vár az ember, hogyan és miért tudott valaki ennyi időn át titokban tartani ilyen szörnyűségeket? Illetve miért követte el őket egyáltalán? Az áldozatok nagy részben fiatal, serdülőkorú fiúk voltak, akik nem egyszerűen szerették, hanem egyenesen csodálták Sipos Pált. A tudásáért, amelyet mindenki elismert és a személyiségéért, a lazaságáért, ami lássuk be, egy tanártól igen ritka. Persze, hogy csüngtek rajta a diákok, és ahogy az egyik megszólaló, Miska mondja, inkább hallgatott beteges tetteiről, csakhogy a közelében maradhasson.

Végül Miska nem bírta tovább, megtörte a csendet és elmondta a szüleinek, miket csinál Sipos tanár úr korrepetálás címszó alatt. A szülők nem tettek feljelentést, a dokumentumfilmből kiderül, hogy miért nem, de a tábor bezárt és Sipos befejezte a tanítást egy időre. Televíziós műsorvezető lett egy ifjúsági műsorban. Tehát a fiataloktól nem került sokkal távolabb. Judit pontosan kifejti egy interjúban, hogy a tehetséges, okos emberekkel valahogy elnézőbb a társadalom, ezért sokszor azt hiszik, rájuk nem vonatkozik a törvény.

A kommunikáció hiánya

Oláh Judit a kommunikáció hiányára is felhívja a figyelmet, a filmben még a saját szüleivel is beszél a történtekről és arról, ők hogyan látták az akkori tábort. Persze a 80-as években még nem volt internet, okostelefon meg pláne nem, nehezebben lehetett ellenőrizni a gyerekeket. És az is elhangzik, hogy a szülők nem látogathatták a tábort a három(!) hét alatt, bár Sipos néha kivételt tett.

Nemrég láttam egy filmet, melyben hasonlóan ehhez az esethez, gyerekeket molesztáltak. Később az egyik áldozat filmben dolgozta fel a történteket. Egy interjúban pedig kifejtette, hogy akkoriban – szintén a 70-es, 80-as évekről beszélünk –, egy gyereket nem nagyon hallgattak meg a szülők, nem a lelkivilágán volt a hangsúly. Sajnos ez napjainkban is sokszor probléma. Mindenesetre Judit, aki a többi táborlakóhoz hasonlóan értelmiségi családban nőtt fel, családi körben nem mutatta annak jelét, hogy a három hetes tábor alatt rendszeresen szemtanúja volt valamilyen abúzusnak, mivel Sipos ügyesen játék mögé rejtette ezeket az aberrált viselkedési formákat. A filmben az is elhangzik, valahogy éreztették velük, hogy a táborban történtekről a kinti világnak nem kell tudnia.

Szembenézni önmagunkkal

Sipos Pál az eset óta kivonult a társadalomból, ezzel bünteti magát, bár kérdéses, hogy ez elég büntetés-e ahhoz képest, amit az azóta felnőtt gyerekekkel tett. Az átélt lelki traumák feldolgozásához néha egy élet is kevés. Judit ugyanis felvette a 60 körüli férfivel a kapcsolatot a dokumentumfilm kapcsán, többször beszéltek is, de végül Sipos elzárkózott a szerepléstől, egy idő után már nem jelentkezett. Mint minden áldozat, Juditék is megpróbáltak az elkövető nélkül magyarázatot találni a szörnyű tettekre, de rájöttek, hogy valószínűleg Sipos fel sem fogta, mit csinált.

Miután megnéztem a filmet, rengeteg kommentet elolvastam. Kíváncsi voltam, milyen fogadtatásban részesült Oláh Judit alkotása. Döbbenetes volt látni, hogy az emberek többsége a szülőket vonta felelősségre, esetleg az áldozatokat hibáztatta, holott többször elhangzik a filmben, hogy a kommunikáció hiánya mekkora probléma, még napjainkban is. A Visszatérés Epipóba és az ehhez hasonló érzékenyítő, feltáró filmek és dokumentumfilmek egyik célja, hogy a társadalmi hiányosságokat látva, ne csak másokkal, de önmagunkkal is szembenézzünk.

(Borítókép: The Calvert Journal.)