Képzeld el, hogy fáj a hasad, de még nem annyira, hogy ne tudnál valamennyit enni. Aztán még jobban fáj, egyre kevesebb ételt veszel magadhoz. De még mindig nem foglalkozol vele, hátha jobb lesz. Közben a fejed is megfájdul, mert nem eszel eleget, ördögi kör. Egyre rosszabbul vagy, de nem baj, majd jobb lesz. Végül annyira rossz, hogy már csak vonszolni bírod a tested. De nem baj, hátha jobb lesz. Szilmler Bálint Fekete pont című filmje után az jutott eszembe, hogy mennyi gyerek és tanár érezheti akár fizikai, akár lelki értelemben, hogy már nagyon fáj. De már nincs erejük a küzdelemhez egy értelmetlen rendszerben, csak remélhetik, hogy egyszer hátha jobb lesz. Addig meg elvegetálnak valahogy.

Kb. ötödikes lehettem (mint a filmbeli Palkó), amikor átmenetileg kaptunk egy matektanárt. Idős volt, és bár már rég nem abban a korban éltünk, kék köpenyt hordott. Nemcsak azért maradt meg élénken az emlékeimben, mert a matekórát találta a legalkalmasabbnak, hogy levágja a lábkörmét (igen, jól olvastad), hanem azért is, mert tőle kaptam az első (és hála az égnek az utolsó) olyan órai feladatot, aminek a megalázáson kívül semmi értelme nem volt. Megmaradt az a tehetetlenség érzés, ami Szimler Bálint Fekete pont című filmjében markánsan kirajzolódik. Pedig nem mostanában jártam iskolába, de az a látlelet, amit a film mutat a mai oktatási helyzetről (és úgy általában a magyar közhangulatról), erősen azt mutatja, hogy ennél már nincs lejjebb.

Palkó (Paul Matiás) Berlinből költözik haza a családjával, a szeptembert már új iskolában kezdi. A nyelvi kihívások és az új környezet mellett van valami, ami miatt szép lassan elnémul. A magyar oktatási rendszer temérdek értelmetlen szabályaihoz egy felnőttnek sem könnyű alkalmazkodnia, hát még egy gyereknek. Ugyanezt érzi Juci néni (Mészöly Anna), aki fiatalos lendülettel indul neki a tanévnek, és megkapja első osztályát is, aminek Palkó is tagja. Gyerekközpontú felfogásával elég hamar kinézik a tanári karból, ahol az agresszív tornatanáron keresztül, a szigorú „mindenért a gyerek a hibás” idős tanárnénin át megtaláljuk fiatalkorunk klasszikus tanártípusait.

Szimler lassan adagolja a totalitárius rendszer észszerűtlen borzalmait. Egy olyan rendszerét, ami befolyik a tanári szobába, a szülő-tanár párbeszédbe, és egymás ellen fordít minden résztvevőt. Ami úgy van kitalálva, hogy ne lehessen összefogni, de segítséget kérni sem, hogy már csak magadra gondolj, hátha valahogy túléled. Mivel a film közösségi összefogásból készült, a szereplők nagy része nem hivatásos színész. Ez még inkább autentikussá teszi az iskolai környezetet, a film egyetlen és központi helyszínét. A kamera néha az üres folyosókat, elnyűtt tornatermeket pásztázza, mintha megállt volna az idő. A rendező minden rétegét megmutatja a rendszernek. Ennek a legszomorúbb része talán a gyerekek között megszűnt összefogás, ahogy megfélelmlítésből ők is szép csendben kiszolgálói lesznek a hatalomnak, magára hagyva azt, aki a leginkább kiszolgáltatott.

Palkó azon kívül, hogy elszenvedője az eseményeknek, valahol békés megfigyelő is, aki egyedüliként lát rá egy másfajta működésre. A kisfiú és Juci néni titkos egymásra mosolygásában azért ott bujkál némi remény. Vannak még, akik nem csukott szemmel járkálnak és merik vállalni önmagukat. Akkor is, ha elveszik a munkaeszközöd, akkor is, ha kivágják alólad a fát. Érdekes látni, hogyan küzd meg és talál ellenállásra gyermek és felnőtt szintjén egy olyan látásmód, ami az embert akarja láttatni, nem pedig kiszolgálni egy értelmetlen szabályrendszert. Ha jobban belegondolok, kevés szomorúbb filmet láttam az elmúlt években a Fekete pontnál. Valószínűleg azért, mert ez nem a való életből vett történet, hanem maga a valóság. És az mindig ijesztőbb a fikciónál.

A Fekete pont a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a Legjobb Rendező és a Legjobb Színész (Mészöly Anna) díját.

(Borítókép: Mozinet)