Na, nem szó szerint, csak fejben. Ha már repülőre úgysem ülök idén, legalább az érzés legyen meg, hogy valahol máshol vagyok. Ebben segítenek az alábbi filmek, melyek azokra a helyekre kalauzolnak, ahova szívem szerint már holnap csomagolnám a bőröndöm.

A COVID-19 rendesen megbolygatta az életünket az elmúlt hónapokban, és bár kezd visszaállni a rend, valószínű, az élet már nem teljesen lesz ugyanolyan, mint előtte. A kényszerleállás nekem kimondottan jót tett. Kívülről sokszor úgy tűnt, szeretem a pörgést, és néha szükségem is van rá, valójában gyűlöltem az állandó rohanást, a „soha semmire nincs időm” állapotát. Sajnos, az enyhe hipochondriámon nem segített, hogy mindenhonnan folytak a kézmosási technikák, a tünetek felsorolása és Müller Cecília. Ellenben visszatért az egyetemen jól begyakorolt spórolási mániám, a testmozgás és életemben először úgy érzem: kialudtam magam.

Azonban azt nehéz szívvel fogadtam el, hogy itt a nyár, de nagy valószínűséggel tengerpartot csak képernyőn keresztül fogok látni. De ez legyen a legnagyobb bajom. Amíg a turizmus éledezik, addig képzeletben szelem Amerika országútjait, élvezem az Aperol Spritz édes ízét és lógatom a lábam a tenger sós vizében. Azt le kell szögeznem, hogy az alábbi filmek inkább az adott hely hangulatát segítenek megidézni, legalábbis számomra. Nem kimondottan road movie-k, még csak nem is feltétlenül a nyaraláshoz kapcsolódnak. Mindegyik helyhez választottam egy könnyed és egy komolyabb mondanivalóval rendelkező filmet, így akár a sírni, akár nevetni szeretnénk, van miből válogatni.

Franciaország

Vidéki életérzés – Bor, mámor, Provance

Már jóval Ridley Scott filmje előtt beleszerettem Franciaországba. A Bor, mámor, Provance szemet gyönyörködtető tájai és színei miatt egyértelműen felkerült a listára. Amolyan könnyed, nyári limonádé film, az ízléses fajtából. A végkifejlet egyértelmű, tehát nem kell félni, hogy lelkileg bármi megterhelő ér minket, miközben Marion Cottillard és Russel Crowe párosa között a pattanásig feszül a levegő.

Max (Crowe) a befektetők gazdag és gyors életét éli, miután megtudja, házat és borvidéket örökölt nagyapja után. Természetesen Franciaország leggyönyörűbb vidéken. Miközben Max szép lassan átadja magát a vidéki életérzés gyönyörének, megismerkedik valakivel (Cotillard), akinek köszönhetően Scott filmje mellé odabiggyeszthetjük a romantikus jelzőt.

Az Amélie csodálatos élete rendezőjétől – Hosszú jegyesség

Ha Franciaország, akkor nem maradhat ki legalább egy Jean-Pierre Jeunet-film. A Hosszú jegyesség, hasonlóan az Amélie csodálatos élete című klasszikushoz, képi és történeti világa annyira ízlésesen és egyedi módon lett megalkotva, hogy nem csoda, 2005-ben BAFTA-, Golden Globe- és Oscar-díjra is jelölték. Bár a film egy I. világháborús történetet mesél el, szomorúnak mégsem mondanám. Számomra a többször megnézős kategóriába tartozik, megunhatatlan a hangulata.

Mathilde (Audrey Tautou) és Manech (Gaspard Ulliel) gyerekkoruk óta elválaszthatatlanok. Felnőve életükbe közbeszól a világháború, Manechet elviszik katonának. Már vége a háborúnak, de a fiú felől semmi hír. Mathilde azonban nem adja fel, hiába mozgássérült, minden követ megmozgat, hogy megtalálja élete szerelmét. Hogy sikerül-e, azt természetesen nem árulom el. De, aki nem is kedveli az efféle szerelmi történeteket, a kiváló szereplőgárda (köztük Jodie Foster) talán kedvet csinál egy melankolikus nyári estéhez.

Spanyolország

Barcelona, egy kis francia életérzéssel – Lakótársat keresünk

Ez az a film, amelyik szerintem mindenkinek, aki valaha egyetemista volt, visszahozza azt a felhőtlen, kicsit tesze-tosza életérzést, amit ilyenkor a legtöbb fiatal érez. A háromrészes vígjáték egyébként olyan, mintha a Jóbarátok sorozatot néznénk filmváltozatban, európai kiadásban. Mivel Barcelonában játszódik, számomra abszolút a nyár hangulatát idézi.

Xavier (Romain Duris) Barcelonába költözik egy évre, hogy befejezhesse az egyetemet és megtanuljon spanyolul. Egy igazi multikulturális lakásba költözik, ahol különböző országokból érkezett fiatalokkal ismerkedik meg, sőt, még a szerelem is rátalál. A kapcsolat semmiképpen nem mondható klasszikusnak, de ennyi csavar mindenképp kell, hogy a történet ne csak vicces, hanem izgalmas is legyen.

A világ legrosszabb érzése – Mindenki tudja

Ez a történet már jóval komolyabb témát dolgoz fel. Az emberrablás már önmagában szörnyű tény, de ha ez egy gyerekkel történik, akkor az egyenesen gyomorszorító. És most jön a paradoxon – gondolom néhány ember fejében felmerült a kérdés, mégis miért tettem be egy nyári filmes listába –, nekem ez a film azért jó élmény, mert egy évfordulóhoz köthető, nem is akármilyenhez. Aki nem bírja az ilyen típusú történeteket, nem feltétlenül nyeri majd el a tetszését, ahogyan Penelopé Cruz (Laura) kialvatlanul, hisztérikus állapotban mindent tűvé tesz, hogy megtalálja a lányát (Carla Campra).

Laura fiával (Iván Chavero) és lányával (Campra) testvére esküvőjére utazik vissza Madridhoz közeli szülőfalujába. Találkozik volt szerelmével (Javier Bardem), és viszonylag minden rendben megy, mígnem az esküvő napján Laura lánya eltűnik. Innentől kezdetét veszi a borzalom, ami minden szülő rémálma. Ilyenkor nyilván felmerülnek az olyan alapkérdések, mint a ki rabolta el? Hol van? És megtalálják-e egyáltalán? Ígérem, a film végére mindegyikre választ kap a néző, bár addig Cruzzal kicsit kikészülünk idegileg. Valószínűleg nem mondok meglepőt, ha ő és Bardem viszik a hátukon Ashgar Farhadi filmjét.

Olaszország

Minden együtt – Napsütötte Toszkána

Audrey Wells Golden Globe-díjra jelölt filmjének köszönhetem az Olaszország iránt érzett, máig töretlen rajongásom. A Napsütötte Toszkána története anno, 2003-ban még viszonylag újnak számított. Elvált, sikeres amerikai nő, aki valahol külföldön találja meg a számításait. Azóta erre a sikersztorira épült számos más film is (Holiday; Ízek, imák, szerelmek), bár sokat nem láttam, személy szerint nem igazán rajongok a műfajért. Talán, ha sikeres, elvált amerikai nő lennék. Egyik jelző sem illik rám, úgyhogy visszaevezve a sztorihoz: Toszkánát minden formában szeretem nézni, képeken, filmeken, de még inkább élőben.

Frances (Diane Lane) sikeres, ámde elvált nőként nem igazán találja a helyét, ezért barátnői (Kate Walsh, Sandra Oh) Toszkánába küldik feltöltődni. Arra nem számítanak, hogy barátnőjük Európa egyik legszebb szegletében végre önmagára talál (ezen mondjuk nem csodálkozom), beleszeret a helyi mentalitásba, és az olajfák alatt teljesen új életet kezd. Természetesen a film azért ennél valamivel többet nyújt történet terén, de mivel Olaszország, majdnem mindegy miről szól.

Ennél több nem is kell a nyár élményéhez – Szólíts a neveden

André Aciman 2007-ben írt regényét rá tíz évre filmesítette meg Luca Guadagnino rendező. A főszerepekre Armie Hammert és Timothée Chalamet -et kérte fel, és milyen jól tette. A filmet négy Oscar-díjra is jelölték, amiből egyet (Legjobb Adaptált Forgatókönyv – James Ivory) el is nyert. Kimondottan szeretem, amikor egy szerelmi történetet nem a hagyományos keretek közé helyez az író/rendező, és nem azért, mert Rómeó és Júlia vagy a „összeházasodtak és boldogan éltek” történeteket túl sokszor mesélték már el. Inkább azért, mert ezek számomra sokkal életszagúbbak, kevésbé kiszámíthatóak, ami szükségszerű, hogy kíváncsi legyek a sztorira.

Nem a legvidámabb nyári film, de mondanivalója miatt érdemes megnézni minimum egyszer. Elio (Chalamet) még csak 17 éves, és mint minden korabeli srác, már kezdi felfedezni a szerelmet, önmagát, az élet fontos dolgait. Emberére talál Oliverben (Hammer), aki apja tanítványaként Elio családjával tölt egy rövid időt, hogy befejezze disszertációját. Észak-Olaszország gyönyörű tája, a meleg nyári napok ellensúlyozzák a film nem éppen könnyű témáját. Szerintem gyönyörűen megírt történet.

A következő részben picit messzebb tájakra “evezünk”.

(Borítókép: GoodFon.)