Dollár Papa Gyermekei: Kék lagúna
Fél évnél régebbi előadásról nem szoktam írni. Kritikát főleg nem, ez sem az, inkább csak jólesett összeszednem a gondolataimat. Még megfelelő címet sem találtam neki, valahogy egyik sem volt elég kifejező. Aztán rájöttem, hogy az a baj – pontosabban nem baj –, hogy ahhoz túl sok mindent indított el bennem, hogy egyetlen címben összefoglaljam a lényeget. Kétségkívül az egyik legmeghatározóbb színházi élményem marad, és ahogy telnek a napok, még mindig fedezek fel benne valami újat.
A Trafó előadótermében a színpad két oldalán helyezkedtek el a széksorok, ezért nagyon jól meg tudtam figyelni, kikkel fogom eltölteni az előttem álló 80 percet. Ahogy írom ezeket a sorokat, most jövök rá, hogy életemben először érdekelt, hogy milyen emberek jönnek el egy ilyen előadásra. A darab kapcsán kimondottan jólesett, hogy nem tudtam, mire számítsak. Főleg egy olyan időben, amikor a kultúra szinte minden rétegét próbálják egy szűk, kiszámítható területre begyűrni. Ami egy vicc, hiszen a lényege, hogy a legnagyobb térben mozoghasson. Nem nagyon olvasok kritikát olyan darabról, amiről tudom, hogy meg fogom nézni. A Kék lagúna esetében azonban kérdéses volt, hogy egyáltalán játsszák-e majd még (a színdarabot év elején mutatták be). Ez esetben viszont inkább az izgatott, hogy hogyan vélekednek egy ennyire megosztó előadásról. Bár, akik rendszeresen járnak Dollár Papa Gyermekei előadásokra, feltételezem, nekik nem okozott meglepetést a megszokott színházi kereteken jóval túlmutató alkotás, ami ez esetben még azon is egy picit túlment.
Az a típusú színházba járó vagyok, aki elolvassa az ismertetőt, esetleg még a színészeknek/rendezőnek is utánanéz, amikor kiválaszt egy-egy darabot. Meglepődtem, amikor néhány véleményt formáló néző csalódott, hogy nem egy lakatlan szigetre vetődött két fiatal szerelmi történetére ült be. Akik az 1980-ban bemutatott A kék lagúna című film színpadi változatára számítottak, valószínűleg nem csalódhattak volna nagyobbat, de azért merem remélni, hogy akadt köztük olyan, akiben győzött a kíváncsiság. Az alkotók nem titkolt szándéka volt, hogy kimozdítsák a nézőt a komfortzónájából. A rendező, Ördög Tamás, egy nagyon tág keretbe helyezte a kék lagúnát, ami ez esetben egy olyan „paradicsom”, amiben az állati ösztönök és hierarchikus szabályrendszerek uralkodnak. Lényegében innen indultunk, és nem nagyon haladtunk: hiába a civilizáció, ha valaki a perifériára kerül, aligha éli túl, és nem feltétlenül fizikai értelemben.
A végig üres térben játszó négy férfi színész (Brezovszky Dániel, Kövesi Zsombor, Mezei Bence, Pásztor Dániel) szavak nélkül meséli el az egymáshoz kapcsolódás állandó igényét, a csoporton belül elkerülhetetlen alá- és fölérendeltségi viszonyok alakulását, változását. Mindezt olyan színészi fegyelemmel és jelenléttel, amit nagyon ritkán láttam eddig. Számomra két érdekes tapasztalata volt az előadásnak. Az egyik, hogy amiért a legtöbb néző anno elhagyta a színházteret, az mennyire mellékes, ha a néző ott van fejben. Szándékosan nem írom le, hogy mi az. Aki ismeri a darabot, úgyis tudja, aki meg nem, annak nem árt alaposan végig olvasni az ismertetőt. A másik, hogy még soha nem tudtam megfigyelni a többi néző reakcióját (igazság szerint nem is nagyon érdekelt), de most szinte együtt néztem a darabbal, hogyan változnak a szemközti sorokban ülők reakciói. A Kék lagúnát csak úgy érdemes megnézni, hogy kicsit mögé nézünk, és kint hagyjuk az elvárásainkat. Ha adunk magunknak egy esélyt, egy biztos: nehéz lesz közömbösnek maradni.
Jegyek, bővebb információ: Trafó
Az interjúsorozat részei:
(Borítókép: Kalicz Máté)