Mindig csodálom azokat a rendezőket, akik klasszikusnak számító filmeket visznek színpadra. Ez sose könnyű feladat, egyrészt, színházat csinálni amúgy sem egyszerű, másrészt pedig ott a nyomás: milyen lesz a végeredmény a filmhez képest. Jobb? Rosszabb? Semmitmondó? Anger Zsolt az Esőember című darabbal lépett ki a komfortzónából, hogy megmutassa, darabja van olyan jó, mint Barry Levinson 4 Oscar-díjat nyert alkotása.

Jön az ősz

A Városmajori Szabadtéri Színpad műanyag, ámde párnázott székein már szinte minden néző elfoglalta a helyét. A csípős, nyárvégi estén izgatott sustorgás, halk zörgés, a mobil billentyűk idegesítő pityegése hallatszott, amíg végre mindenki elfoglalta a helyét. Mivel a darabot eredetileg a Veszprémi Petőfi Sándor színházban játszották, a budapesti színházrajongók nagy örömére végre eljött a nap, amikor órákig tartó utazás nélkül is megnézhették Anger Zsolt rendezését.

A Nap már lement, az ősz hangjai pedig kitartóan fújtak a színpad körül, jelezve, lehet, hogy odafagyunk a székhez, mire vége az előadásnak. (Jelentem, esetemben így is lett, de megérte.) Még egy utolsó pillantást vetettem a nézőtérre, majd magam köré tekertem az útközben beszerzett kardigánt, amely megmentett egy kiadós megfázástól. Végre elkezdődött a darab.

Baljós kezdetek

A 1,5 órás előadás szünet nélkül ment le, amellyel semmi gond nem volt. Azonban az első pár perc némi aggodalomra adott okot, mert valahogy sehogy sem klappolt a hangos zene, és a ráadásként telefonba üvöltöző három színész. Szalay Bence Charlie Babbittja teljesen beleélte magát a pénzéhes, kicsit seggfej üzletember szerepébe, két kolléganője, Susan (Halas Adelaida) és Lucy (Dominek Anna) már kevésbé. Azt lehetett érteni, hogy épp valamilyen fejetlenség közepébe csöppent a néző, de a túlzott kiabálás picit amatőrnek hatott, ahogyan a színészek egymást túlordítva futkorásztak fel-alá a színpadon.

Szerencsére tényleg csak pár percig tartott a kiborulás, utána megszűnt a kellemetlenül ható ordibálás. Egy színész esetében fontos, hogy már az első pillanattól lehengerelje a nézőt, ne nagyon engedje elkalandozni a gondolatait. Dominek és Halas esetében ez az elvárás a darab végéig rezgett. Bár egyikük sem játszott főszerepet, alakításukból hiányoltam azt a valamit, ami miatt az ember hazamegy és rákeres, milyen darabban tekintheti még meg az illetőt.

A pénzéhes, az orvos és az autista

Miután megtörtént a kulcsmomentum és Charlie Babbitt ráfeküdt öröksége megszerzésére, némi színpadrendezés után feltűnt a másik főszereplő, Raymond Babbitt, azaz Oberfrank Pál. Azt szeretném leszögezni, hogy a film és a színház közötti egyik legnagyobb különbség az érzelmek megjelenítésében rejlik. Egy színpadi darab esetében nincs lehetőség premier plánban ráközelíteni a színész pórusaira, könnybe lábadt szemeire, ezért adódik, hogy valamilyen szintű túlzás elengedhetetlen a hitelesség érdekében. Ezt a túlzást találta el megfelelő mértékben Oberfrank Pál, akinek alakításán még mindig nem tettem túl magam, a szó jó értelemben. Ahogyan felhúzott szájjal, félredöntött fejjel tartotta magát, a darab végéig nem esett ki a szerepéből, a legapróbb mozdulatával is Raymond Babbitt-et mutatta.

Szilágyi Zsolt, aki dr. Breuener szerepét vállalta, a tapasztalt színészek nyugalmával és magabiztosságával alakította szerepét. Sehol egy rossz hangsúly, egy elharapott mondatvég, csak tiszta beszéd és megbízható fellépés. Halas Adelaida, aki Charlie barátnőjeként elkísérte a fiút bátyjához finoman nyúlt a szerepéhez. Talán kicsit túl finoman. Csinos alakja, szép arca és pár percre felcsendülő gyönyörű hangja mellett alakításából nem nagyon maradt meg semmi. Szerencsére, a darab összképén ez semmit nem változtatott.

Klasszikus történet új köntösben

Az 1988-ban bemutatott film, amolyan road movie-nak minősül. Ha nagyon irodalmi elemzést szeretnék adni, és azt szeretnék, akkor muszáj idebiggyesztenem az utazást mint metaforát. Azok, akik látták a filmet, maga a történet nem mondott újat: Anger Zsolt rendezése és úgy általában a színpadra írás megoldásai adták az új töltetet. Mint írtam, egy klasszikus, ráadásul Oscar-díjas film színpadra vitele bátor vállalkozás, mind a rendező, mind a színészek szempontjából. De egyben nagyon izgalmas látni, magát az üzenetet ilyenkor hogyan viszi keresztül az előadáson az alkotó.

Adott egy öntelt, beképzelt, sármos fiú és egy autista, intézetben élő férfi. A közös bennük, hogy ugyanazok a szüleik, akik már nem élnek. Egyikük nagyon is tudja, mi az a pénz, a másiknak fogalma sincs róla. Lényegében két teljesen különböző karakternek kell együtt működnie valamiért, ami az út során elveszti értelmét. Az utazás átvitt értelemben mindkét férfi életében váratlan események sorozatát indítja el, amit Oberfrank Pál és Szalay Bence bámulatos alakításukkal adagolnak a nézőknek.

Egyetlen tér, számtalan érzelem

A színpadi téren elhelyezett fehér falak, dobozok, amelyek ügyes mozgatásával hol repteret, hol orvosi tárgyalót, hol szállodai szobát jelenítettek meg, szerencsésen kiszolgálták a darab igényeit. Nem is kellett több még néhány használati tárgynál, valamint a hangulatot fokozó betétdaloknál, a berendezés (Erdős Júlia Luca) inkább segítette, mintsem elnyomta a színészeket. Szalay Bence, aki talán a legtöbbet mozgott a színészek közül, ügyesen uralta a színpadot. Beszédtechnikáját az idősebb kollégái is megirigyelhetik, még a szelek susogása közben is tisztán lehetett érteni mit mond, pedig nem az első sorokban ültem. A beképzelt yuppie-ből érzelmes, szerethető férfivá való átalakulást hibátlanul teljesítette.

Szalay mellett már csak Oberfrank Pálról fogok ódákat zengeni, mert kiváló alakítása nem enged mást tenni. Az autista Raymond megformálása olyannyira zseniálisra sikeredett, hogy nem túlzás azt mondani, vérprofi alakítás. A humoros és érzelmes részek pont arányban voltak, bár ez nyilvánvalóan Anger Zsolt érdeme is. Szalay és Oberfrank között megvolt az a bizonyos színészi kémia. Hitelességüknek köszönhetően, egyes részeknél vissza kellett tartanom a könnyeimet.

A rendőr, a kurva, dr. Marston és a többi

Azért Szalay és Oberfrank mellett álltak még színészek a színpadon, hiszen Dominek Anna például pincérnőt és revükurvát is alakított, meg kell még említenem Máté P. Gábort Mr. Mooney és a rendőr szerepében, valamint Nyirkó Istvánt, aki dr. Marstont, a főorvost játszotta. Rosszat egyikükről se tudok mondani, de igazán kiemelkedőt se, bár szerepeikben csupán néhány percre tűntek fel a színpadon – talán ez lehet az oka. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a darab ne üssön el a filmtől, és ne menjen át kétszereplős drámává, mert a cél valószínűleg nem ez volt.

Anger Zsoltnak sikerült megtartania az eredeti film keretét úgy, hogy az színpadi változatban is élvezhető legyen. Mivel két tehetséges emberre bízta a főszerepeket, nagyot nem hibázhatott, és szerencsére nem a berendezéssel vagy egyéb más eszközökkel kompenzálta az esetleges hiányosságokat. A színészek jelmezei egyébként teljesen a mai kornak feleltek meg, és azt sem tagadták, hogy 2019-et írunk. A ruhák némileg jellemezték viselőjük belső tulajdonságait is. Több mint 20 évvel a film bemutatása után, Anger egy olyan korban vitte színpadra a művet, amelyben relevánsabb nem is lehetne. Nem csak az elfogadás hiánya, hanem az autizmussal vagy bármilyen más betegséggel együtt élő emberek reprezentálásának hiánya miatt is. Az Esőember két olyan ember története, akik kiléptek a komfortzónájukból, ami által megtapasztaltak valami jobbat. Ki tudja, talán ebben rejlik a lényeg.

Jegyek, információ: www.petofiszinhaz.hu

(Borítókép: Veszprémi Petőfi Színház)