A Fehér tenyér óta figyelem Hajdu Szabolcs munkáit. A hazai filmes és színházi rendezők egyik legkiválóbb tehetsége, aki nem áll be a mainstream sorba, és milyen jó, hogy nem. Így van nekünk Ernelláék Farkaséknál, Gloria, Békeidő és még sorolhatnám. Eredeti alkotások, hús-vér emberekről. Legújabb rendezésében, a Legközelebbi emberben az őszinteséget, az intimitást, a kapcsolatok különféle árnyalatait járja körül négy, pontosabban öt ember történetén keresztül.

Ha jobban belegondolok, még sosem gondolkoztam azon, hogy ha ilyen vagy olyan helyzetbe kerülnék, kit hívnék fel legelőször. Nem azért, mert nincs kit, hanem mert annyira magától értetődő. Hajdu Szabolcs tovább gondolta a kérdéskört: az rendben van, hogy van kit felhívni, de az a valaki valóban az-e, akinek gondoljuk? Hajdu teljesen hétköznapi helyzetekből dolgozik, hétköznapi életekkel, amiket rendszerint tükörként állít a nézők elé. A Radnóti Színházban rendezett előadásában szereplőként is feltűnik, amolyan ismerős idegenként. A négy másik karakter bőrébe Sodró Eliza, Berényi Nóra Blanka, Baki Dániel és Porogi Ádám bújik, egytől egyig megkapó hitelességgel.

(Érzelmi) lomtalanítás

Rengeteg egymásra pakolt limlom tölti ki a színpadot, épphogy marad egy kis mozgástér Martinnak (Porogi) és Elvirának (Sodró). A két fiatal a srác és öccse, Krissz (Baki) nyaralójába jöttek kipakolni az évek során felhalmozott kacatokat. Krissz még nem érkezett meg. Valahol hátul, a sok kacat mögül feltűnik a kissé bogarasnak tűnő Petra (Berényi) is, Martin szerelme. Ő is segít a pakolásban. Aminek Elvira újra és újra nekikezd, de Martin mintha csak nézelődni jött volna, és valahogy Petra sem tűnik annyira lelkesnek. Ahogy magukévá teszik a teret, a párbeszédekből szép lassan kirajzolódnak a kapcsolati dinamikák.

Simonyi-Lengyel Mira díszlettervező csodálatosan élethű teret rendezett be, ami azért is dicséretes, mert a helyszín egyszer sem változik. Kiváló atmoszférát teremt egy olyan történetnek, amelynek hősei eleinte csak a felszínt kapargatják, majd egyre több minden bukkan elő a múltból. A színészeket körülölelő tárgyak sokasága fullasztóan hathat, de szimbolikusan tökéletesen megjeleníti a darab központi mozgatórugóját: az évtizedek alatt összegyűlt félelemtől, szorongástól, sérelmektől ideje lenne megszabadulni. Ugyanitt meg kell említenem Pető Kata színésznő nevét, akit a darab jelemzetrvezőként jegyez. A szereplők mai öltözete hétköznapinak tűnhet, de ha jobban megfigyeljük, finoman kiemeli személyiségük fő jellemzőit.

Neki könnyebb elmondani

Egy kis idő után megérkezik Krissz is, akinek megjelenése szöges ellentétben áll Elvira leírásával. Nem egy bőrdzsekis, kígyóbőr csizmás, izmos srácot képzeltem el az elhangzottak alapján, aki úgy jár-kel a Top Gunt idéző napszemüvegében, mintha övé lenne a világ. Nyomában befut Bob (Hajdu) is, széles karimájú kalappal, gurulós bőrönddel. Az öt felnőtt egy rövid, de annál kínosabb párbeszédet folytatva szétszéled, egyedül Elvira és Bob maradnak a lomos szobában. Miután a férfi átadja Krissz üzenetét, valahogy senki nem irigyli Elvirát. Innentől egyre prögősebb a történet.

Nem minden rendező tud a saját darabjaiban színészként is helytállni, de Hajdu már bizonyította, hogy ez neki nem okoz gondot. Ahogy az is kevesek kiváltsága, hogy a néző érdeklődését fenntartsa a darab elejétől a végéig. Ebben a történetben ő a kulcsember, az átutazó vándor, aki elhozza a változás szelét a többiek életébe. Ő az utas a hosszú vonatúton, akinek néha többet mondunk, mint a saját anyánknak. Valószínűleg mindenki életébe egyszer már besétált egy ilyen ember, akinek kiöntöttük a szívünket, tudva, hogy az életben nem látjuk többet. Hajdu komoly témát feszeget, de a humor és az irónia mindvégig jelen van, ami nagyon jól oldja a szereplők egymásnak feszüléseit. Ezekben a gyorsan pörgő párbeszédekben láthatóan mind az öt színész hálás a szerepért, jó nézni a játékukat.

Ha változtatni úgyse tudunk

Miközben Elvira és Krissz épp párkapcsolati problémát „oldanak meg”, Petra és Martin életében is eljön az a nem várt pillanat, amit valóságnak hívnak. A mámoros, inkább tiniszerelemhez hasonlítható kapcsolatuk egyik percről a másikra megváltozik. Mi több, Krissz és Martin gyermekkori emlékei is végre előtörnek, mi, nézők pedig sok mindenre választ kapunk. A hatalmas érzelmi kitörések után Bob még megtanítja Krisszt puskával lőni – nem sok sikerrel –, és bár kérlelik, hogy maradjon, Bob inkább visszatér Brazíliába. Érthető, sok volt neki az emberi hülyeség.

Néhány kiragadott napot látunk öt ember életéből, miközben évtizedek fájdalma tör elő belőlük. A nézőnek ismerősek lehetnek Hajdu karakterei, akik keményen az arcunkba vágják, hogy néha mennyire félünk a valódi intimtástól. Még magunknak is inkább hazudunk, csak ne kelljen kilépnünk a komfortzónánkból. Remélem, sok emberhez eljut a Legközelebbi ember története, ha másért nem, egy kiadós nevetésért. Kívülről könnyebb ránézni a hülyeségeinkre. Ha már változtatni úgyse tudunk rajtuk.

ALKOTÓK

Martin: Porogi Ádám

Elvira: Sordó Eliza

Petra: Berényi Nóra Blanka

Krissz: Baki Dániel

Bob: Hajdu Szabolcs

Dramaturg: Kelemen Kristóf
Díszlettervező: Simonyi-Lengyel Mira
Jelmeztervező: Pető Kata
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Ari Zsófi

Rendező: Hajdu Szabolcs

Jegyek, bővebb információ: Radnóti Színház

(Borítókép: Dömölky Dániel)