Az első csók, a folyamatos menni akarás, vagy csak otthon punnyadás, gyűlölt matekdolgozatok, kinek mi maradt meg a tinédzser éveiből. Van, akinek szép emlék, és van, aki örül, hogy már nem kell belehalnia minden szerelembe, mert tudja, hogy másnap is fel fog kelni a Nap. Ha megkérdeznénk Totth Benedek Holtverseny című regényének hőseit, nekik mi maradt meg a kamaszkorból, talán valami ilyesmit válaszolnának: a túlélés. Kovács Máté idén színpadra állította Totth Benedek történetét az Átrium színpadán, Kovács Péter Dániel főszereplésével.

Vaddisznó vagy ember?

Ritkán nézek monodrámát, nehéz műfaj, nem is nagyon születik értékelhető előadás belőle. Kovács Máté rendezése azonban felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsivá tett, hogy a többszereplős regényből hogyan sikerült monodrámát rendeznie. Ráadásul egy színészhallgatót választott főszereplőnek, ami a regény szereplőinek kora miatt talán annyira nem meglepő. Pedig uralni a teret és fenntartani a nézők figyelmét több mint egy órán át, nem könnyű feladat. Kevés színésznek sikerül megugrania ezt a kihívást.

Lendületes zeneszámra fut be Katona Péter Dániel, kapucnis, lila mintás kabátban, tornacipőben, tornazsákkal a vállán. Klasszikus értelemben vett színpad nincs, de a nem túl nagy előadótér minden adottságát kihasználták az alkotók. Körben kék színű felmosóvödrök, bennük víz. A felfújható kismedencéről épp kiderül, hogy nem vaddisznó. Egy ember. Vajon túléli, hogy az éjszakában száguldozó öt fiatal elütötte? Katona Péter Dániel tűpontosan adja vissza annak a bizonyos éjszakának a hangulatát. A kerekes irodai szék kocsivá változik, egy ember van jelen, miközben ötöt „látunk”. A szöveghű előadás szusszanásnyi időt sem hagy, gyorsan váltják egymást a jelenetek.

Tömény fűszag

Lassan kibontakozik, ki is az a Kacsa, Bólya, Zolika, Niki, Viki, és az elbeszélő. Kik a felnőttek, akik körülöttük élnek. Figyelnek rájuk? Vagy szemet hunynak, miközben ezek a fiatalok tömény fűszagban nyomják el a rájuk nehezedő kilátástalan jövőt iskola után/helyett? Sokáig gondolkodtam, miért monodráma? Az előadás közben jöttem rá, hogy mennyire nincs jelentősége, hogy hat, tíz vagy egy ember játssza el a történetet. Ehhez persze kellett valaki, akinek elhittem, hogy ezek a karakterek mennyire kétségbeesettek.

És kellett az a plusz is, amit a zenéért felelős Remete Marcell és Koltay Krisztián Sólyom hozzátett a darab hangzásvilágához. Az mindig sokat emel egy előadás színvonalán, ha a zene nem elnyomja, hanem kiegészíti a látottakat. Nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a szöveg egyébként párbeszédekkel sűrűn átszőtt, tehát Katona alig néhány jelenetnél tudta csak pihentetni a hangszálait. Bár a színészi munka része, hogy a szereplők tudják a szöveget, ennél a hosszúságnál ki kell emelnem, mennyire profikat megszégyenítő alakítást láthatott a közönség. Az egyes karakterek alakításáról nem is beszélve.

Megbotlások

Totth regénye nem finomkodik az olvasóval (a szereplőkkel se), és egy picit be is mutat a mai társadalomnak. Kovács Máté és Bali V. Gergő rendezőasszisztens pedig nem próbálták a saját szájízükre formálni a könyv mondanivalóját, átírni az egyes jeleneteket, hiszen a filmszerűen megírt történet eleve színpadért ordított. És milyen jó, hogy a Holtverseny kapott egy teret, egy színészt, egy lehetőséget, hogy megszólaltassák a mondatokat.

Miután megtörténik a legrosszabb, Katona egy fehér fürdőköpenyben, úszószemüvegben szép lassan átemeli a darabot az utolsó jelenetbe. Mint egy megbotlás. Ez a szó jutott eszembe, amikor a Holtverseny utolsó oldalait olvastam. Egy ilyen közegben könnyű elveszteni az irányt vagy bármilyen értelmes célt megfogalmazni. Nincs következménye a tetteknek. A szereplők súlytalanul lebegnek, néha észreveszik, hogy úszik mellettük valaki, de képtelenek kapcsolódni.

Jegy, további információ: itt.

(Borítókép: Lakatos Péter)