Sok mindenre ráfügghetünk, különösen igaz ez a szeretetre. Kínzó fájdalomként nehezedik ránk, amikor nincs. Valami kell helyette, ami kitölti az űrt. Sorozat, csokoládé, tabletta. Drog. Többek között ezt az ürességet dolgozza fel Hubert Selby Rekviem egy álomért című regénye, amelyet a Budaörsi Latinovits Színház állított színpadra, Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésében.

Minden áll

Hatalmas nyitott tér elé ülünk be, nincs sok tárgy, csupán a legszükségesebbek. Matrac, fotel, hűtő. És természetesen az egyik legfontosabb: TV. Két oldalt szürke ajtó, közötte kivetítő vászonként is funkcionáló fekete-fehér plakát, bizalomgerjesztőnek egyáltalán nem mondható rajzokkal. Sok időnk nincs, hogy Sokorai Attila látványtervező munkájának minden apró részletét megfigyeljük. Egy szőke hajú fiú (Fröhlich Kristóf) dörömböl az egyik szürke ajtón. Akik látták Darren Aronofsky 2000-ben készült filmváltozatát, számukra nem meglepetés, hogy az ajtó mögött a srác anyja, Sarah ül (Takács Katalin). Fia, Harry nem éppen tisztességes munkával jut pénzhez, amit még inkább tisztességtelen dolgokra költ, barátjával, Tyrone-nal (Böröndi Bence) karöltve.

Szerencsére Berzsenyi rendezése mellőzte a film pontos másolatát, ami színpadi előadás esetében annyira talán nem meglepő. Németh Nikolett dramaturg is belecsempészett az eredeti szövegbe némi humort, ami pont annyira oldotta a feszült témát, amennyire kellett. Bár nem vagyok az obszcén poénok híve, Harry és barátja, Tyrone kettőse esetében aligha tudtam volna mást elképzelni. A két színész picit nehezen oldódott, de ez hamar elmúlt, a Mariont alakító Nagy Katica esetében pedig nyoma se volt. Kiválóan hozta a gazdag családba született, lázadó lány szerepét, ráadásként a kémia is jól működött Fröhlich és közte.

Olvastam, hogy a filmbeli változatban több mint 2000 vágás számolható (egy átlag filmben 700-800). Az idő fontos szerepet játszik a történetben, céltalanul úgy tűnik, minden áll, kell valami terv, végcél. Berzsenyi rendezésében az évszakokat kivetítve látjuk a falon, anya és fia élete, valamint a kulcsjelenetek pedig egymás mellett zajlanak, a színpad két oldalán. Ez adja azt a lüktető ritmusát a darabnak, amit a filmben a vágások gyors váltakozásával értek el. Kár, hogy a zenét (Keleti András) kevésbé éreztem markánsnak.

Egy lépés előre

Selby hősei keservesen unalmas és kilátástalan életükből próbálnak kilépni valami felé, amitől a boldogságot remélik. Megteszik, amit saját világukban, lehetőségeikhez képest megtehetnek. Kolonics Kitti jelmeztervező munkájának köszönhetően a slampos ruhákat felváltja a divatos cipő, a zakó és a magassarkú, felcsillan a remény. De, aki függő, az függő marad élete végéig. A virágos kabát zsebében azért ott lapul egy kis maradék csokoládé, az újonnan szerzett heroint pedig muszáj kipróbálni.

Takács Katalin a premier előtt valószínűleg jó néhány alkalommal elpróbálta Sarah Goldfarb szerepét, természetességével mégis olyan érzést keltett, mintha évtizedek óta játszaná az özvegy, televízióbolond, magányos nőt. Ugyan a smink és a ruha rásegített, hogy elhiggyem a négy főszereplő fokozatos leépülését, de a kegyetlen átváltozás Takács esetében volt a legerőteljesebb. Kétségkívül a színháztörténet egyik legjobb alakítása. Filmadaptációknál gyakori megoldás, hogy a mellékszereplőket egy ember játssza el, de sokszor tapasztaltam, hogy ezt a feladatot nem minden színész tudja maradéktalanul teljesíteni. Ilyés Róbert azonban játszi könnyedséggel ugrált a szerepei között, mély, kellemes hangjával betöltötte a teret.

Kettőt hátra

Az egyre gyorsuló jelenetváltások közepette a négy főszereplő eljut arra pontra, ahonnan már aligha lehet visszafordulni. Belesodródnak a létezés emberhez nem méltó medrébe. A zárójelenetben Böröndi szavak nélkül fejezi ki az ember legnagyobb fájdalmát, szép alakítás.  Bárhol játszódhatna a történet, a kisember nyomora mindenhol ugyanaz. Előrébb jutni, keresni valamit, amiért minden reggel érdemes felkelni. 

És mi történik, ha ez a valami elérhetetlen? Az ember szerencsétlenségére mindig megtalálja azt, ami fátyolfelhőt von a szeme elé, elhitetve, hogy a holnap más lesz. Sorozat, csokoládé, tabletta. Drog. A történet végén a néző általában vár valamiféle katarzist, ami nálam ez esetben nem jött el. Bár meg kell jegyeznem, Aronosfky filmje után sem éreztem megkönnyebbülést, ebben rejlik Selby zsenialitása, amit Berzsenyi rendezése kiválóan visszaadott. Nincs fellélegzés, csak a kőkemény valóság.

Jegy, további információ: itt.

(Borítókép: Fröhlich Kristóf, Nagy Katica / Fotó: Borovi Dániel)