„…milyen bonyolult is mindez” – Színházi világnap
Egy ideje kénytelenek vagyunk nélküle élni, és talán sokakban most tudatosult, mekkora veszteség is ez, mennyire lélekölő a világ színház, kultúra nélkül. A színház világnapját 1962 óta ünnepeljük március 27-én, és bár sem tavaly, sem idén nem fogunk élő előadást látni, valahogy mégis illik megemlékezni erről a napról. Én most négy színművészt kérdeztem a jeles nap alkalmából, és talán mire az olvasó a cikk végére ér, ő is megfogalmazza, mit is jelent számára a színház.
„Függőség és gyógyulás” – Bajor Lili
Bajor Lili / saját fotó
Nekem a színház…
Megnyugtató, de felkavaró, otthon, de munkahely, viszonzott és plátói szerelem. Nekem a színház színes és fekete-fehér, légies és nehéz, szobor és tömör kőfal, függőség és gyógyulás.
Életem legmeghatározóbb darabja…
A Téli utazás a Vígszínházban, Zsótér Sándor rendezésében és Börcsök Enikő főszereplésével. Ez az előadás a mostani helyzetben teljesen új értelmet nyert, más lett a fontossága. Ezt néztem meg közvetlen a felvételim előtt, és akkor éreztem először, hogy az előadás két fő alkotójának osztályába szeretnék járni. Az, hogy ez így is alakult, igazi csoda.
A szerep, amiből a legtöbbet tanultam magamról…
Ötödéves egyetemistaként a B Monitor című előadásban volt. Kemény Lili rendezte a darabot, és tulajdonképpen magamat játszottam benne. Illetve egy filmes vágót, de azt hiszem, ezen felül mégiscsak magamat. Nehéz volt, és talán két olyan előadás, amikor azt éreztem, sikerült mindent megcsinálni, amit akartam, és felül tudtam kerekedni a gátlásaimon. Sok ilyen előadás van még, mindegyik próbafolyamat megtanítja sok mindenre az embert. Azért ezt választottam, mert ehhez a végeredményhez vezetett eddig a legnehezebb út.
„Minden, ami az élet” – Kurely László
Kurely László / Fotó: Kukta Dóra
Nekem a színház…
Munka. Munkahely. Szórakozás. Hobbi. Öröm. Bánat. Minden, ami az élet.
Életem legmeghatározóbb darabja…
Nem tudok egyet választani. Mindegyik más miatt. Gogol: Revizor – Vígszínház, Bodó Viktor rendezésében, talán. Nagyon szerettem.
A szerep, amiből a legtöbbet tanultam magamról…
Féreg – Andrzej Saramonowicz: Tesztoszteron. Csokonai Színház, Debrecen. Rendező: Szikszai Rémusz. Együtt álltak a csillagok.
„Állandó kutatás” – Lengyel Benjámin
Lengyel Benjámin / Fotó: Éder Vera
Nekem a színház…
Menekülés. Mindennapi szükséglet. Az állandó önreflexió. A legmeghatározóbb barátok és kapcsolatok. Néha csoda, néha borzalom. Ha nincs, akkor nem érdemes kikelnem az ágyból. Állandó kutatás. Nyughatatlanság. A lételemem.
Életem legmeghatározóbb darabja…
Rengeteg meghatározó darabot tudnék mondani, de én most Gogol: Egy őrült naplója című előadását írom le, amelyet Keresztes Tamás ad elő. Azért ez az előadás jut most eszembe, mert itt éltem át életem első katarzis élményét.
A szerep, amiből a legtöbbet tanultam magamról…
Mikor harmadévesek voltunk az egyetemen, volt egy Csehov: Sirály vizsgánk. Én kaptam meg Trigorin szerepét. Talán ez az egyik legmeghatározóbb szerep, amit eddig játszhattam színpadon. Pont egy olyan időszakban talált meg, amikor rengeteget segített nekem. Ekkor 23 éves voltam. Nem kellett idősebbnek mutatnom magam. Egy 23 éves Trigorint játszottam, mégis, akkor úgy éreztem, hogy minden mondatot be tudok helyettesíteni a saját életembe. Egyszer még jó lenne találkozni ezzel a szereppel, kicsit idősebb fejjel.
„Lehetőség is, hogy megküzdjek önmagammal és legyőzzem a félelmeimet” – Rudolf Szonja
Rudolf Szonja / Fotó: Kleb Attila
Nekem a színház…
Lehetőséget ad arra, hogy több dimenzióban éljem az életem. Hogy ne „csak” egy életem legyen, hanem több is... Hogy ne csak a saját szememmel lássak, de megpróbáljak máséval is nézni. A színházzal adunk, de közben önző módon magunknak is, vagy merem azt mondani, hogy elsősorban magunknak, mert nekem a színház az a lehetőség is, hogy megküzdjek önmagammal és legyőzzem a félelmeimet. Egy folyamatos kutatás. Kutatom a saját határaimat és közben kutatok különböző utakat... Különböző emberek útját. Nekem a színház kitágítja a teret.
Életem legmeghatározóbb darabja…
Pina Bausch Kontakthof. És tulajdonképpen az összes Pina Bausch darab. Számomra az összes meghatározó. Beleszerettem a munkamódszerébe, a táncosaiba, a színpad képeibe és abba, hogy a darabjaiban milyen humorral képes mesélni az életről. Még a legfájdalmasabb részeiről is. Ezt ő maga mondta: „Ez az egyetlen valóság, az egyetlen út, hogy egy lehetséges megértésről beszéljünk. A humor kritika, de ugyanakkor a szeretethez is köze van. Ez a valami, nagyon törékeny, de lehetőséget ad, hogy együtt mosolyogjunk, a tudáson talán, hogy milyen bonyolult is mindez.”
A szerep, amiből a legtöbbet tanultam magamról…
Elcsépelten hangzik, de mindegyikből tanulok magamról. Pont ezért is lettem színész. Az lenne a cél, hogy mindegyik szerepnél megtudjak valami újat magamról. Elég, ha az egy aprócska dolog is.