Mi jön még, kérdezik sokan jogosan? Nemrég elárasztotta a sajtót, hogy a Színművészeti Egyetemet átalakítják. Nem is a feltétlenül a változással van a gond, hanem a változtatás mikéntjével.

Vas utca. Erre a két szóra még mindig megdobban a szívem, annyi jó emlékem fűződik a helyhez. Bár nem vagyok színész, sosem jártam a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de az Ódry Színpad régóta az életem része. Ezen a színpadon láttam azoknak a színészeknek az első előadásait, akik ma szabadúszóként vagy kőszínházak tagjaként örömöt, bánatot, félelmet és megannyi más érzelmet csalnak az arcunkra. Játékukkal újra és újra lefordítják a régi és új darabok mondanivalóját, hogy jobban megértsük a világ működését, az emberi érzelmek mikéntjét. Egyszóval olyan értékeket közvetítenek, amelyek nélkül sokkal kevesebb lenne a kultúránk.

Az Ódry Színpadon értettem meg, miért jó színházba járni. Miért jó, hogy van színészképzés. Miért olyan értékes az irodalom és a nyelv. Milyen jó izgulni egy-egy osztály előadásáért, látni a lelkesedést a tekintetünkben, ami ránk, nézőnkre is átragad. És azt is, mindegy milyen jelmez van a színészen, milyen kellékek veszik körül, a színészi alakításon és a rendezésen múlik minden. Természetesen jártam más színházakba is, de olyan újító és alternatív megoldásokkal készült darabokat, amelyeket legszívesebben többször megnézne az ember, eddig csak az Ódry Színpad előadásain láttam. Sok színész, művész megfogalmazta már előttem a félelmeiket a változtatás kapcsán, az eljárás igazságtalanságát. Rengeteg vád érte az elmúlt időszakban a színész szakmát, holott, én, aki civilként dolgoztam itt is, ott is, állítom, ugyanúgy lehetne más szakmákat is kritizálni, hiszen mindenhol vannak emberek, akik visszaélnek a hatalommal. A kérdés, hogy van-e segítség, ahova ilyen esetekben fordulni lehet. (Megsúgom: nincs, vagy ha mégis, évekbe telik, mire lesz eredménye.)

Számomra hihetetlen, hogy ma, a 21. században, a közösség bevonása nélkül próbálják kihúzni a művészek alól a talajt, holott egy művészeti intézménynek pont az a lényege, hogy az ott alkotók és a mesterséget tanuló diákok szabadon alkothassanak. A művészet nem hasonlítható a versenyszférához, a Színművészetin tanuló diákok nem azért jelentkeznek az egyetemre, hogy egy multinacionális céghez hasonlóan kizárólag a számokra és az eredményekre helyezzék a hangsúlyt, épp ellenkezőleg. Szomorú, ami most zajlik a kultúrában, de talán a sok gondolkodó fiatal hangja megértő fülekre talál, és nem vesznek el azok az értékek, amelyek egyértelműen hozzátartoznak a művészetekhez. Jól tudom, mi ennek az egész folyamatnak a mozgatórugója, és több mint szomorú, hogy idáig jutottunk… Egy olyan közegben, amelynek ettől az egésztől a legtávolabb kellene állnia.

(Borítókép: Puppet master Painting, Natalya Syuzeva, forrás: Saatch Art).