„Érdemes lenne jobban vigyáznunk egymásra” – interjú Béres Bence színésszel

Amikor a szakértők a generációk közötti különbségekről beszélnek, valahogy mindig arra jutok, hogy felőlem lehet X, Y, Z vagy alfa, teljesen mindegy, mert minden generációnak megvannak a saját kihívásai. A Katona József Színház Extázis című darabja is erre próbál rámutatni. Az egyik főszereplővel, Béres Bencével is valami ilyesmire jutottunk. Mindegy, ki hány éves, van-e jövőképe vagy sem, fontos az optimizmus és az egymásra figyelés. Improvizációról, az apró dolgok szépségéről és világvégéről. Olvassátok szeretettel Bence gondolatait!

Mesélj a szerepedről, Ábelről! Hasonlítotok?

Ő egy erdélyi családból származó, középosztálybeli fiú, több egyetemi diplomával. 29 éves, Budapesten él a húgával és az egyik legjobb barátjával. A szövegkönyv több improvizáció alapján épült fel. Varga Zsófia dramaturg és Tarnóczi Jakab rendező megadtak néhány támpontot, és azok alapján közösen építettük fel a karaktereket. Ennek a típusú improvizációnak az az egyik sajátossága, hogy magadra formálod a szerepet, abból dolgozol, amid van. Minden szereplőnél felismerjük, hogy mi az, ami ő, mi az, ami nem. A saját személyiségeden belül keresheted meg a karaktered szeleteit. Ennek ez a szépsége és a nehézsége is. Mint a Magányos emberekben, ami szintén hasonló improvizáción alapszik. Barna, akit játszom, a személyiségem egyik rétegében ott van, de alapvetően távol áll tőlem.

*Béres Bence és Dankó István / Fotó: Horváth Judit*

A darabban minden szereplő küzd valamilyen nehézséggel a maga módján, Ábel például pszichológushoz jár. Ha Te lennél a pszichológusa, milyen tanácsot adnál neki?

Nem látok rá jobban a generációm problémáira, mint a darab előtt. Pontosabban rálátok, de a megoldókulcs változatlanul nincs nálam. Nehéz bármilyen tanácsot adni, mi leginkább felmutatjuk ezeket a problémákat vagy dilemmákat. De ha lenne rá megoldás, talán Zsófi vagy Jakab beleírta volna a történetbe. Ettől függetlenül, ha személyes oldalról nézem, a legegyszerűbb dolgokban találom meg a boldogságot. A családomban, a kapcsolatomban, a barátaimban, kimenni a természetbe, elmenni lovagolni vagy enni valami finomat. Az egyszerű dolgok adnak megnyugvást, még ha közhelyesen hangzik is.

Az előadásban el is hangzik, talán Donát mondja (Jakab Balázs – a szerk.): „miért nincs az, hogy egyszerűen csak jó?” Azt hiszem, én jelenleg jól vagyok. Vagy inkább hálás, mert annyi minden jó történik velem. Persze közben sokkal több rossz dolog is eljut hozzánk, könnyebb összezavarodni. Száz évvel ezelőtt egy Erdélyben élő juhász, aki évente öt emberrel találkozott, nem tudott annyi mindenről, mint én vagy te.

És talán nem volt annyi választási lehetősége az embereknek. Ez adott egy biztonságérzetet. Ma, ha már van interneted, lehet, hogy holnap milliomosként ébredsz. Több a lehetőség, de nehezebb tervezni. Ahogy mondtad, könnyebb az egyszerűbb dolgokban megtalálni a boldogságot.

Abszolút. Sokkal nehezebb tervezni. Épp ezért gondolom, hogy az embernek sokkal adaptívabbnak és nyitottabbnak kell lennie. Maximalistának és alázatosnak gondolom magamat a szakmám iránt, de amennyire labilis a világ, Magyarországon a kulturális élet, nem ahhoz szeretném kötni a boldogságomat, hogy 50 évesen itt meg itt, 60 évesen meg itt szeretnék szakmailag tartani. Nem ilyen dolgokban keresem az elégedettséget.

Olyan, mintha kiragadtatok volna pár napot bármelyik budapesti fiatal életéből, a néző lényegében a mai valóságunkat nézi. Felszabadító vagy inkább megterhelő egy ennyire mai történetet játszani?

Is-is. Megterhelő, mert közel van hozzánk, a karakterek is, az élethelyzetek is. Olyan szempontból felszabadító, hogy arról beszélünk, ami most van, és ez ritka. Jól tud megszólalni az előadás, és aznap, amikor játsszuk, a darabban is aznap van. Kíváncsi vagyok, ha mondjuk két év múlva is műsoron lesz, akkor mit fog majd jelenteni.

Egy ennyire erősen az improvizációra épülő történetben mik azok a fő szempontok, amik egységgé szervezik az előadást?

Volt egy alapgondolat vagy tematika, ami köré Jakabék tervezték felépíteni az előadást. Ennek alapján nyáron elkezdtünk improvizálni, különböző helyzeteket elemeztünk. De akkor még képlékeny volt, hogy pontosan ezek a karakterek, vagy szituációk kerülnek-e bele a végső változatba. Amikor viszont megkaptuk a szövegkönyvet, az nagyon sok elemében az eredeti improvizációból indult ki. A próbákon mindig jelen volt Bencsik Levi és Hunyadi Máté, akik a zenét szerezték. Cuhorka Emesével pedig különböző mozgásformákkal kísérleteztünk, aminek mentén elkészültek a koreográfiák. Sokszor dolgoztak ezek a szekciók párhuzamosan.

Az operatőröknek is megvan a saját koreográfiájuk, ők is velünk próbáltak, a hangosítókról, és a kelléktárról nem is beszélve. Két héttel a bemutató előtt kész alkatrészek keringtek egymás körül, majd a főpróbahéten egyszer csak minden a helyére került. A szöveg életszerű jellegénél fogva kívülről úgy tűnhet, hogy ezek könnyed, már-már improvizatív jelenetek, de valójában nagyon sok ember koncentrált munkája. Konstruált lazaság, de nagyon fegyelmezettnek kell lenni.

Rengeteg nehéz érzést jelenítetek meg, amivel sok fiatal küzd. Számodra mi jelentette a legnagyobb nehézséget, amikor elkezdted a pályát?

Talán a tervezhetőség. Alapvetően a generációnkat erősen érinti a bizonytalanság, amire a beszélgetés elején próbáltam megoldásokat mondani, de néha engem is elkap a szorongás. Mindennap olyan cikkeket olvasok, hogy 2050-re szomjan halok, a Nap éget halálra vagy kitör a harmadik világháború és még sorolhatnám. Állandóan van valamilyen katasztrófa, ami azt sugallja, hogy ne tervezzünk hosszútávra. Picit irigylem a szüleim generációját, persze nekik is megvoltak a maguk problémái, de ilyesfajta dolgok miatt talán kevesebbet szorongtak. Közben nekünk olyan lehetőségeink vannak, amikről ők álmodni sem mertek.

Nem akarok felülni arra a vonatra, hogy a világ egyre rosszabb hely. Mert ez nem igaz. A dédszüleink végig éltek két világháborút és még számtalan szörnyűséget. Most úgy tűnik, hogy egy nehezebb időszakon megy át az emberiség. Sok minden engem is szorongással tölt el, de szeretnék magamra észszerű optimistaként gondolni. Azokra a dolgokra, amikre nincs semmilyen ráhatásom, próbálok nem ráfeszülni. Bízom abban, hogy mindenre találunk megoldást. Bár, ha még fél órát beszélgetnénk erről, lehet elszomorodnék, és felsorolnék pár dolgot, hogy miért nem fog ez sikerülni.

Azt nem szeretném, úgyhogy gyorsan felteszem a következő kérdést. Az Extázis fiataljai némi boldogságfokozóval enyhítik a szorongásaikat. Neked mi ad eksztázist?

A szerelem tud eksztatikus lenni. De a zene vagy a sport is sokszor adott ilyen élményt. A gimiben sokat sportoltam, a fáradtság, a küzdeni akarás, vagy a sportesemények nézése is ki tudnak hozni valami eksztatikus állapotot az emberből. Például, amikor a kedvenc csapatom vagy a magyar válogatott, a magyar sportolók nyernek az olimpián. Ezek mind tudnak könnyfakasztó pillanatok lenni. Azon is szoktam gondolkozni, hogy a sporthoz hasonlóan a művészet vagy a színház tud-e eksztázist adni?

Szerintem igen, akár ez az előadás is. Le tud kötni, jó nézni azt az összjátékot, amiről beszéltél. Szerinted mi ennek a darabnak a katarzisa?

Kata és Barna (Kanyó Kata és Bányai Kelemen Barna – a szerk.) utolsó jelenete alatt mindig az az érzés, vagy pontosabban mondat villan fel bennem, hogy “de legalább itt vagyunk együtt”. Léket kapott a csónak, kissé viharos a tenger, de legalább együtt ülünk benne. Ha kívülről nézném, talán azt vinném haza, hogy jobban fogok figyelni a barátaimra, a családomra, a szeretteimre. Belőlem ezt váltja ki. Érdemes lenne jobban vigyáznunk egymásra.

Az Extázis című darabról bővebb információ itt olvasható.

(Borítókép: Laura Borbála)