"Magyarország táncéletének vannak olyan speciális adottságai, amelyekre építeni lehetne”

A Táncművészeti Egyetemen több darabban láttam, majd külföldi társulathoz szerződött, rövid időre hazatért, majd újra belevetette magát a nemzetközi táncélet forgatagába. Sok idő eltelt, amióta először találkoztam Simon István balettművésszel egy egyetemi projektmunka keretében, de nemrég a virtuális térnek köszönhetően ismét összesodort minket az élet. Természetesen kíváncsi voltam, hogyan jutott el a szabadúszó karrierig, miért ült vissza az iskolapadba, és mit gondol a művészvilágot érintő támadásokról?

Nagyon színes repertoárral rendelkezel, rengeteg helyen jártál már, emellett pedig folyamatosan képzed magad. Már gyerekkorodban is ennyire kitartó és érdeklődő voltál vagy ez inkább a sikereidnek tudható be?

Nagyon elszánt és kitartó voltam már gyerekként is, néha túlságosan is. Rengeteget dolgoztam a kötelező feladatokon túl és igyekeztem minden területen túlteljesíteni. Mára már megtanultam, hogy a munka minősége fontosabb, mint a mennyiség, és szem előtt tartom, hogy a lehető leghatékonyabb legyek, csak teljesítsem, amire szükség van.

*Csipkerózsika, Melbourne National Theatre, Evgenia Obraztsova és Simon István*

Nagyjából követem a pályád, de az olvasók nem feltétlenül. Összefoglalnád, hogyan jutottál el a Magyar Táncművészeti Egyetemtől a lüneburgi egyetemig? Egy művész nem feltétlenül képzi tovább magát, vagy nincs ideje, vagy a színpadtól mindent megkap. Te ugye művészeti és kulturális menedzsmentet tanulsz. Mikor érezted vagy minek a hatására döntöttél úgy, hogy visszaülsz az iskolapadba?

Az egyetem elvégzése után a drezdai operához szerződtem, ahol egy nagyon progresszív szemléletben volt lehetőségem a klasszikus balettet előadóművészként újraértelmezni és együtt dolgozni korunk legkiemelkedőbb koreográfusaival, balettmestereivel. Az első években egy demokratikus és inkluzív légkör uralkodott az együttesben, amely nagy hatással volt rám. Többízben lépem fel a Magyar Állami Operaházban is vendégművészként, táncoltam Rómeót és Diótörő herceget, majd egy szezon erejéig a Magyar Nemzeti Balett tagja is voltam. Mindemellett felépítettem egy szabadúszó nemzetközi karriert. Ez idáig vendégművészként 21 ország 43 különböző színházán léptem fel, köztük a párizsi Operában, a New York City Centerben, a nápolyi Teatro San Carloban, a moszkvai Kremlinben, az antwerpeni DeSingelben, a párizsi Théâtre Champs-Elysées-ben, illetve más rangos intézményekben.

Mindig érdekeltek a táncon kívül más területek is, és örömömet leltem abban, hogy kapcsolatokat építsek és együttműködéseket alakítsak ki például festőművészekkel, zenészekkel, fotóművészekkel, de a tudomány felé is nyitott vagyok. Több egyetemmel dolgozom együtt kutatási programokban. Ezen együttműködések mindig arra ösztönöztek, hogy tanuljak, képezzem magam és a lehető legtöbbet ismerjek meg a világból. Először a Magyar Táncművészeti Egyetem pedagógusképzőjén szereztem MA fokozatot, majd egy kísérleti kulturális menedzseri mesterprogramba válogattak be a Lüneburg Universität-en. Jelenleg a PhD-m előkészítésén dolgozom, amely a melbourne-i Egyetem számára készített művészet/tudomány fúziós (ArtScience Fusion) projektem alapszik. Bizonyos értelemben soha nem álltam fel az iskolapadból.

A drezdai, budapesti, illetve nemzetközi táncművészeti karrieremet is egy tanulási folyamatként éltem és élem meg a mai napig. Erdélyi születésem és Marosvásárhelyen végzett első öt osztályomnak köszönhetően a mai napig beszélek románul, németből C1-es nyelvvizsgát tettem, a menedzsmenti és adminisztrációs munkám nagy részét angolul végzem, valamint napi szinten olvasok és társalgok az anyanyelvemen, de szeretnék sokkal akkurátusabb és választékosabb lenni. Az élethosszig tartó tanulás a mai világban elengedhetetlen. Minden nagyon gyorsan változik körülöttünk. Azt tanultam meg, hogy a kíváncsiság és az ismeretszerzés utáni vágy segítségünkre lehet abban, hogy jobb esélyekkel teljesedjünk ki az életünkben.

Tavaly nyáron robbant a hír, miszerint zaklatások folytak a Táncművészeti Egyetemen. Függetlenül a nyilatkozatoktól, Te hogyan élted meg az ottani oktatást?

A tapasztalataimat még nem tudtam teljesen a helyére tenni, ebben a folyamatban benne vagyok és nem hiszem, hogy a nyilvánosság ebben segítene. Azokban a keretekben, amelyek a balettművészeti oktatás számára adottak voltak a múltban, rengeteg paradox elvárás fogalmazódott meg. A sztárművészektől azt várták, hogy legyenek zabolázhatatlanok, karizmatikusak, kiszámíthatatlanok, kísérletezzenek a saját pszichéjükkel, lángoljanak - a “szent szörnyeteg”-et a közönség megtapsolta, piedesztálra emelte. Egy ilyen művész hogyan tudna hirtelen átalakulni egy kedélyes, kiszámítható és kiegyensúlyozott tanárrá, akire egy kiskamasznak szüksége van?

Ha ebbe valaki belebukott, balettmesterként, az nem hiszem, hogy az ő egyéni felelőssége. Mást gondolunk arról is ma, hogy hogyan kell bánni egy gyermekkel, visszamenőlegesen nem lehet számon kérni a mai normáinkat. De azt gondolom, hogy változásokra szükség van, a balett oktatásban általában, a világon mindenhol, a problémák nem helyi gondok, és nem intézményekhez köthetők, hanem a műfajhoz. A mai európai művészlét felnőttnek való, a színészeket nem véletlenül csak felnőttként képzik. De a balettoktatás a műfaji sajátosságok miatt nagyon korán indul, és ez egy szinte feloldhatatlan konfliktus, amire igazából senkinek nincs válasza.

Rengeteg támadás érte és éri most is a művészeti szakmákat, legalábbis, ami Magyarországot illeti. Mivel Te táncoltál itthon is, külföldön is, tapasztaltál különbséget a külföldi társulatokban a belső működést illetően?

Vannak olyan problémák, amelyek globálisak, és kivételes az a társulat, melyet ezek nem érintenek. A szakmánkban sokan hajlamosak visszaélni a hatalommal (egyébként nem is tanítják meg a vezetőinket, hogy hogyan éljenek jól vele), a balettigazgatók és balettmesterek többsége sem managementet, sem vezetéstechnikát, sem konfliktuskezelést nem tanul, miközben akár 100 ember felett gyakorolnak olyan hatalmat, mely a versenyszférában elképzelhetetlen.

Mindez rárakódik egy megmerevedett tradícióra, melynek egyébként nagyon sok pozitív oldala, védőfaktora van, de azokat pont háttérbe szorítják a rövid távú érdekek. Talán van, akit ez meglep, de sok területen azt tapasztaltam, hogy Magyarországon jobb a helyzet. Magyarország táncéletének vannak olyan speciális adottságai, amelyekre építeni lehetne: a közösségünk viszonylag kicsi, de összetartó, erős gyökerekkel, sokszínű együttműködésekkel és egymást jól ismerő emberekből áll. Magyarország tehát, akár pionír lehetne a megoldások kidolgozásában és modell más országok számára.

*Winterreise, Osloi Opera / Fotó: Jørund Langeggen - Juliane Banse, Alexander Krichel, Simon István*

Az esetek többségében a nem megfelelő kommunikáció vagy annak teljes hiánya vezet a problémák kialakulásához, legyen szó társulatról, tanár-diák viszonyról stb. Neked is volt ezzel kapcsolatos rossz tapasztalatod?

Azt gondolom, ez a problémának csak az egyik része, és az egyszerűbb része, mert a kommunikáció egy szakma, tanulható és fejleszthető. Erre szükség is lenne a művészeti intézményekben és az művészeti oktatásban. De a nagyobb gond inkább a nárcizmus, az ego uralma, a gyermeteg és instabil személyiségjegyek kifejezett jutalmazása: ez nagyon sok probléma alapja, főleg, amikor azzal az az óriási hatalmi különbséggel szövődik, mely a színházban jellemző pl. egy táncos és az igazgatója között, vagy a balettmester és a növendéke között. A toxikus közeg sajnos nagyon elterjedt, és sok ilyenben is dolgoztam, de természetesen vannak ellenpéldák is, és abból is érdemes lenne tanulni, ahol a közösség derűs, egymást segítő, őszinte atmoszférát alakított ki.

Tavasszal létrehoztad a Pretorian Art and Health programot, ami a művészek mentális egészségére és a zaklatások megelőzésére helyezi a hangsúlyt. Mesélj kicsit erről! Honnan jött az ötlet?

Én azt gondolom, hogy szükség lenne rá és remélem, hogy találunk olyan partnereket, intézményeket, iskolákat, akik nyitottak a produktív változásokra. Duda Éva jelezte felém először, hogy érdeklődik egy közös munka iránt.

*A rózsa lelke, Sarah Lamb (Royal Ballet London) és Simon István a budapesti Nemzeti Táncszínházban / Fotó: Czank Lívia*

Eddig szakmai dolgokról beszéltünk. Viszont kíváncsi lennék, hogy a járvány téged mint magánembert hogyan érintett?

Szereztünk egy közösségi kertet, mert arra gondoltunk, hogy ha a lezárások sokáig maradnak, akkor szükségünk van egy kis darab természetre, és ezekben a kertekben engedélyezett a látogatás Németországban a lockdown alatt is. A kertészkedés nagyon jó hatással volt rám. Időt fordítottam arra, hogy rendszeresen felhívjam a barátaimat, most több időm volt erre is. Érdekes tapasztalat volt, hogy hónapokig teljesen összezárva éltünk a feleségemmel, korábban a munka miatt utaztunk, sokkal kevesebb időt töltöttünk együtt. Szerencsére nagyon jól nősültem, egy percet sem unatkoztam és nagyon kellemesen éreztem magam ezekben a hónapokban. A feleségem a munkája során egy nagyon komoly ember, de otthon egy szórakoztató partner, akivel órákat lehet beszélgetni és nagyon jól főz.

Rengeteg mindennel foglalkozol. Hogyan szoktál kikapcsolódni? Mivel töltöd a szabadidődet?

Szeretek a családommal utazni, világot látni, de erre mostanában nem volt lehetőség. Kellemes időtöltés számomra a nevelt fiammal a csillagokat vizsgálni, a kutyáimmal sétálni. Az egyik kutyánk mozgássérült és sok időt töltök azzal, hogy speciális gyakorlatokat végzünk, ami erősíti a lábait.

(Borítókép: Darja Stravs Tisu)

English translation here.