Az abszurditás szépsége – Luna Carmoon: Hoard
(For English please click here.)
Nagyon bátor dolog elsőfilmesként egy olyan történetet képernyőre vinni, amiről előre borítékolható, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. Sőt, valósszínűleg sokaknál kiveri a biztosítékot. A szakma azonban díjazta Luna Carmoon brit rendező bátorságát. A Velencei Filmfesztiválon négy díjra jelölték Hoard című rendezését, amiből hármat haza is vitt, emellett számos filmfesztiválon jelölték különböző kategóriákban.
Van az az érzés, amikor vonz valami, de nem tudom megmondani, hogy miért. Amikor valaki csak épp annyira tolja ki a határokat, hogy az még nem zavaró, de nem is megszokott. Az utóbbi időszakban kevés türelmem volt filmet nézni, nem is nagyon írtam kritikát, untatott, hogy a legtöbb alkotás ugyanarra a sémára épül. És akkor jött Luna Carmoon (valójában Joseph Quinn és a Hang nélkül – Első nap, de ez lényegtelen), és a Hoard (gyűjtő/összegyűjt), ami visszahozta azt a bizonyos érzést. A brit művészfilmeknek van egyfajta karcossága – aki látta a Trainspottingot, tudja, miről beszélek. A Hoard előzeteséből egyértelműen kiderül, hogy ez a film még a függetlenek között is a lehető legelvontabb kategóriába illeszkedik. Az ilyen típusú filmekben az a legjobb, hogy annyira erős a színészi alakítás, hogy a történet szinte mellékes. Bár Carmoon azért elég jó sztorit írt, és mindezt a brit munkásosztály megélésén keresztül mutatja be, a ’80-as, ’90-es évekbe helyezve szereplőit.
Hayley Squires / Forrás: www.natturnercostume.com/hoard
Maria (Lily-Beau Leach/Saura Lightfoot-Leon) az édesanyjával (Hayley Squires) él London külvárosában. Az első képkockák meglehetősen árulkodóak. Éjszaka van, Mariát egy bevásárlókocsiban tolja az anyja, közben kukákban kotorászik. A lakásuk tele van az utcáról összehordott kacatokkal. Maria még az alufóliát sem dobhatja ki, amibe az uzsonnáját csomagolja, hátha jó lesz még valamire. Az anyja gyűjtögető, mentális betegsége pedig előrevetíti, ami hamarosan be is következik: alkalmatlan Maria nevelésére. A kacatok maguk alá temetik, Maria pedig egy nevelőhöz (Samantha Spiro) kerül, ahol szép lassan elfelejti gyerekkorának ezt a nehéz, mégis érzelmekkel teli időszakát.
Saura Lightfoot-Leon, Joseph Quinn / Forrás: www.natturnercostume.com/hoard
Carmoon finoman árnyalja azoknak a társadalom szélére szorult embereknek a világát, akik gyakran saját mesevilágot alkotnak, hogy a valóság elviselhetőbb legyen. A rendező élénk színekkel, textúrákkal dolgozott, szinte érezni az utcáról összeszedett tárgyak bűzét. Erős a kontraszt a környezet és Maria anyjával való kapcsolata között. Talán a drámai vonal abban a pár képkockában jelenik meg a legintenzívebben, amikor Mariát elszakítják az anyjától. Szerencsére a Hoard nem akarja másnak láttatni a szegénységet, mint ami: bűz, kosz és kirekesztés.
Jospeh Quinn / Forrás: www.natturnercostume.com/hoard
Maria mégis esélyt kap egy jobb életre. A történet kb. 10 évet ugrik, a helyszín még mindig London külvárosa, de egy határozottan tisztább és rendezettebb környezet. Az érettségiző Maria barátnőjével (Deba Hekmat) élvezi a tinik önfeledt életét, amiben érthető módon erős vonalat képvisel a szex és a szerelem. Ebbe a majdnem idilli állapotba érkezik Michael (Joseph Quinn), aki szintén egy rövid ideig a házban lakott gyerekkorában. Valamit triggerel a lányban, mert Maria kénytelen felfedezni, honnan indult, és mit nyomott el magában az elmúlt években.
Saura Lightfoot-Leon / Fotó: Alpha Violet
A néhol megható, néhol abszurd jelenetek egyvelegében Michael kissé elveszti önmagát, míg Maria pont, hogy megtalálja, ki is az a lány, aki egykor volt. A gyász utat tör magának, amihez a fiú hiába akar kapcsolódni, ő nem több, mint egy kapcsológomb. Gyermeki, már-már állatias módon kommunikálnak egymással, amiről sok minden eszébe juthat a nézőnek, kivéve a szerelem. Ettől függetlenül van valami megható és emberi kettőjük kapcsolatában, és ebben rejlik a film vonzereje. Szerencsére Carmoon a filmrendezés legelemibb technikájával élt: felesleges mondatok helyett inkább az emberi tekintetekre, mozdulatokra, apró összenézésekre koncentrált. Mindemellett erős képeket használt, és ösztönösen ráérzett valamire, amivel a nézőt a képernyő elé ragasztja.
Megnézhető a British Film Institute oldalán.
(Borítókép: The Upcoming)