Mintha cigarettát szívnál – 5+1 film a magányról

„A magány és a feleslegesség érzése

a legszörnyűbb formája a szegénységnek.”

Teréz anya

Védőburok nélkül

Amikor megszületünk, elkezdünk kapcsolódni a körülöttünk élő emberekhez. Ha szerencsénk van, ez a kapcsolódás biztonságot adó burkot von körénk. Ha nem, bármennyi kapcsolatunk is legyen életünk során, talán sose tapasztaljuk meg, milyen is az, amikor tartozunk valahová, valakihez. Egy kutatás szerint a magány olyan, mintha naponta 15 szál cigit szívnánk. Gyerekkoromban imádtam egyedül lenni – mondjuk öten laktunk együtt, úgyhogy annyira nem meglepő –, de érdekes módon felnőttként az egyedül töltött órák már nem jelentettek mindig örömet.

A magányos időszakok alatt minden probléma kétszer akkorának tűnt. Utána olvasva a szakirodalomban, ezen már nem csodálkozom. Ilyenkor a szervezet úgy érzi, mintha folyamatosan veszélynek lenne kitéve. Ma másképp kapcsolódunk egymáshoz, mint húsz éve, de mintha a saját dolgunkat nehezítettük volna meg a sok technikai újítással. Állítólag azok az emberek, akiknek kapcsolataik kiegyensúlyozottak, 50%-kal kisebb valószínűséggel halnak meg adott időn belül, mint magányos társaik. Az alábbi filmek nem feltétlenül enyhítik a magányt, inkább más-más kontextusba helyezve teremtik meg ennek a fojtogató érzésnek az atmoszféráját. És talán megerősítik, hogy az egymsásra való odafigyelés tényleg életeket menthet.

Amélie csodálatos élete

Az örök kedvenc. Mindig arra az időszakra emlékeztet, amikor még a belvárosi kisutcákban rejtőzködő könyvesboltokat jártam, mert a sehol sem hallott francia művészfilmeket csak ezeken a helyeken lehetett beszerezni. Van valamilyen megfoghatatlan bája a francia filmeknek, és ezt először Jean-Pierre Jeunet öt Oscar-díjra jelölt filmjénél éreztem. Az amerikai tömegfilmekkel ellentétben nem a szerelmi háromszög vagy a „nem jöhetnek össze, de aztán mégis” kliséin keresztül mutatja be az embernek azt az elemi ösztönét, hogy szeretve legyen. Szerethetősége egyszerűségében rejlik, képi világa és Yann Tiersen ikonikus zenei aláfestése pedig az örök klasszikusok sorába emelik Jeunet filmjét.

A nő

*Joaquin Phoenix Theodore szerepében / Forrás: Hazlitt*

A nőt egyszer már emlegettem az oldalon egy Valentin-napi filmcsomag keretében, de amellett, hogy alapvetően a szerelmes filmek táborát erősíti, Spike Jonze alkotása egy nagyon magányos szerelmes film. A főszereplő Theodore (Joaquin Phoenix) egy olyan világban él, ahol a hús-vér kapcsolatok helyett teljesen megszokott egy operációs rendszerrel beszélgetni, sőt, szerelmi viszonyt folytatni. A férfi ilyenfajta nyitottsága valójában a valódi érzelmek előli elzárkózást vonja maga után. Theodore szép lassan rájön valamire, amire valószínűleg minden magányos ember: a valódi kapcsolódást nem lehet megvalósítani egy géppel.

Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre

*Stork Natasa Horvát Lili fimjében / Forrás: www.port.hu*

A tavalyi Oscar-díjra nevezett filmünk, bár nem került be az Akadémia válogatásába, méltán lehetünk rá büszkék. Horvát Lili filmje egy olyan nő történetét meséli el, aki megszállottan üldözi kiszemeltjét, miközben a néző azon töpreng, hogy most egy őrültet néz vagy szimplán csak egy szerelmes nőt. A főszerepet játszó Stork Natasa kiváló játékának köszönhetően ez a kétely szinte a film végégig fennmarad, majd egészen meglepő fordulatot vesz a történet. A jól összerakott forgatókönyv rámutat, milyen, amikor két ember megpróbál kitörni a saját maga által felállított falak mögül, és mennyire megszállottan tudunk viselkedni, amikor szerelmesek vagyunk.

Rekviem egy álomért

Idén a Budaörsi Latinovits Színházban láttam Darren Aronofsky kultikus filmjét, ami színdarab formájában is óriási hatást tett rám. A függést az emberi szenvedés egyik fő forrásának középpontjába helyező filmben elemi erővel hat, ahogyan a négy főszereplő a teljes kiszolgáltatottság állapotába csúszik. Ellen Burstynt Sara Goldfarb szerepéért anno Oscar-díjra jelölték. Az ő karakterén keresztül látjuk legjobban a magány pszichére gyakorolt mérgező hatását. Gyógyszerfüggősége nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is emberi ronccsá változtatja. A több mint 2000 képváltás jól szemlélteti, milyen gyorsan válik valaki a szeretetéhség áldozatává, ha az egyetlen kapaszkodót már csak néhány pirula vagy tűszúrás jelenti.

Beszélj!

A kevésbé ismert 2004-es független film egy gimnazista lány történetét meséli el. Melinda (Kristen Stewart) nem beszél, de nem azért, mert fizikailag képtelen rá, hanem mert a lelkében cipelt súlytól úgy érzi, nem tud. A lassan építkező film elsőre talán nem tűnik erősnek, pedig rendkívül fontos témát állít a középpontba. A Beszélj! hűen tükrözi, mennyire nehéz egy traumatikus élmény után megnyílni, és mennyire elmagányosodik ilyenkor az ember, akár egyedül él, akár nem. A high school drámák és független művészfilmek keverékéhez tudnám hasonlítani, szép alakításokkal és erős mondanivalóval.

A bűn hálójában

Talán kevesen ismerik ezt a 2007-es brit független filmet, pedig Andrew Garfield első filmes debütálása négy BAFTA-díjat is nyert anno. Jack (Garfield) nemrég szabadult a fiatalkorúak börtönéből, ahova egy tragikus gyerekkori bűncselekmény miatt került be. Életének egy meghatározó részét a társadalomtól elzárva tölti, nem beszélve a múltban történt levetkőzhetetlen bűntettről. John Crowley rendezése egy olyan élettörténetbe enged betekintést, ahol a múltbeli tettek súlya a társadalomba való visszailleszkedést jelentős mértékben megnehezítik. A bűn hálójában a megbocsátás kérdéskörét feszegeti, és nem biztos, hogy a film végén azt a választ kapjuk, amit szeretnénk.

(Borítókép: Wallpaper Flare)