Embernek maradni – Az utolsó velencei kalmár-kritika

Nem egyszerű témát választott Németh Virág dramaturg és Borgula András rendező. A humorral töltött jelenetek ellenére nehéz elmenni a történelmi események mellett, amiben Az utolsó velencei kalmár játszódik. És hát nem is kell, hiszen a háttér, ami két fontos dátumhoz kapcsolódik, adja a mozgatórugóját azoknak a történéseknek, amelyek belül játszódnak le. Hogyan marad valaki ember, aki átélte a II. világháború szörnyűségeit? Hogyan őrzi meg a méltóságát, ha elvették az álmait? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre adhat választ Az utolsó velencei kalmár, mely öt szereplő szemén keresztül vezet be egy olyan világ hétköznapjaiba, mely alapjaiban rengette meg az egész világot.

Akik már nem leszünk

Nincs függöny, így jól megfigyelhető a díszlet, ami tartogat még meglepetéseket a darab végén. A téglákkal kirakott előadó tér, amely a Gólem Színház jelentős részében a dizájn meghatározó része, különleges hangulatot kölcsönöz a helynek. Nincs túlzsúfolva, Gyarmati Dóra jelmez- és díszlettervező mindössze egy fekete paddal és két mozgatható vasráccsal jelenítette meg a két helyszínt, melyekben a szereplők mozognak. Nem is kell több, hiszen a sárga csillagos kabátok és a 80-as évekre jellemző kötött mellény és kordbársony nadrág tökéletesen illusztrálták az idősíkokat.

*Kardos Róbert, Nagy Mari, Kaszás Gergő és Zsurzs Kati / Forrás: www.port.hu*

Egy idősödő férfi (Kardos Róbert) és egy hasonló korú kerekesszékes nő (Zsurzs Kati) lép be, illetve gurul be a színpadra, az elhangzott mondatokból pedig hamar rájöhet a néző, hogy nem házasok, de már nagyon rég és nagyon jól ismerik egymást. Próbára készülnek, még nem jött el minden szereplő. Zsurzs Katit (Veronika) még nem láttam színpadon, de a hangját már nagyon jól ismertem. Kardos Róbert (Tamás) pedig még a bárkás időkből maradt meg, kellemes élményekkel, most sem csalódtam a játékában. Nem sokkal később csatlakozik Veronika férje, Tutyi, azaz Józsi, akit Kaszás Gergő keltett életre, valamint Judit, Nagy Mari alakításában. Eleinte csak kapkodom a fejem, hogy ki kicsoda pontosan, miközben próbálom felvenni a fonalat a szereplők múltról való diskurzusával. Nem egyszerű, de szép lassan kirajzolódnak a karakterek. Előkerül az elmúlás, a valaha volt álmok, amelyek már soha nem valósulnak meg.

Mind a négy színész esetében előjött a szokásos érzés, ami a már évtizedek óta színpadon játszó színészek esetében szokott: olyan, mintha évek óta az adott szerepet játszanák. Ezt a profizmust nagyon jól kiegészítette a fiatalok jelenléte, akik még tanulják a színészi szakmát. Németh Virág és Borgula András ügyesen oldották meg a két idősík váltakozását. Miközben a seprűgyár alagsorában nosztalgikus párbeszédet váltanak a szereplők, a változás szelét hozó 1989-ből átugrunk a félelemmel teli 1944-be.

Mindenkinek vannak vágyai

Fiatalok rohannak be az egyik oldalsó, fekete függönnyel eltakart kijárat mögül. Erős ellentéte a nemrég látott, kicsit megfáradt, elgyötört, sokat megélt idősebb énjüknek. Hangosak, cserfesek, tele vannak élettel. De talán a legnagyobb kontraszt mégis ezeknek a fiataloknak az életigenlése és az éppen zajló zsidó üldöztetések között lelhető fel. 1944-ben járunk, valahol Budapesten, egy hideg, gyéren világított pincében. A vágyak igeideje itt jövőidő, Judit (Biró Panna Dominika) sok gyermeket szeretne, Veronika (Horgas Ráhel) balerina karrierről álmodozik. Az egyik fiú, Tamás (Kerekes Márton) operatőri babérokra törne, Józsi (Rákos Olivér) pedig színészként képzeli el a jövőjét.

*Hencz András, Kerekes Márton, Rákos Olivér, Horgas Ráhel és Biró Panna / Forrás: www.port.hu*

A harmadik srác, Ádám (Hencz András) jövőképéről nem sokat tudunk meg. Talán már nincs is neki. Hiába, a napi egy kiflicsücsök, a fogkrém hiánya, a családtagok, akiket elhurcoltak, be-beeszi magát a hétköznapokba, nehéz józanul kibírni. Kevés szó esik a történelmet alakító nagy történésekről. És kevés olyan darab készül, amiben ezek a súlyos sorsátalakító történések az emberi élet mikrovilágának szemszögéből mutatják be, mit okoz, amikor az alapvető szükségletek kielégítése is küzdelmes a mindennapokban. Kell valami kapaszkodó, ami segít, hogy a félelem ne falja fel végleg a lelküket, amitől fenntartják a megálmodott jövőképet. Ehhez jól jön egy színdarab, ami összetartja őket. Shakespeare A velencei kalmár című darabját próbálják, kérdés, hogy elő tudják-e adni, hiszen még a holnap sem biztos.

Az öt fiatal színész közül Biró Panniról és Hencz Andrásról már tudtam, hogy nekik a kisujjukban van a színjátszás, de Horgas Ráhel, Rákos Olivér és Kerekes Márton sem okoztak csalódást. Egyedül Horgas és Kerekes esetében éreztem, hogy a karakterük lehetett volna valamivel árnyaltabb, de az összképen ez sem rontott. Színészileg mindannyian szép alakítást nyújtottak. Többször is endorfin szabadult fel a nézőkben, miután Németh megfelelő helyen időzítette a súlyos mondatokat enyhítő humort a szövegben. Ez pedig jelentősen emelte azt a hatást, hogy bár mindkét idősík nehéz történelmi időben játszódik, a hangsúly a hétköznapi történéseken van, az emberen van.

Az összetartozás ereje

Ahogy haladunk előre a történetben és fokozatosan kirajzolódik az öt karakter kapcsolatrendszere egymással, látjuk, honnan indultak és mivé váltak, folyamatosan ott lóg a levegőben a kérdés: vajon előadják utoljára A velencei kalmárt vagy már úgyis mindegy? Túlélték a II. világháborút, veszteségekkel és lelki fájdalmakkal terhelten egy újabb változás előtt állnak. Mintha megint kihúzták volna a lábuk alól a talajt. Ezért vagy ennek ellenére, a néző mégiscsak vár valamiféle katarzist, választ a „de azért ugye minden rendben lesz?” kérdésre. Karnyújtásnyira a rendszerváltástól, az ötödik szereplő sorsára is fény derül néhány mondatból, lassan kezd minden a helyére kerülni. Zseniális, ahogy az alkotók megjelenítették a szereplők közötti összetartozást, kiegészítve a párbeszédekben megjelenő egymásnak ellentmondó véleményeket és az apró civakodásokat.

*Kaszás Gergő, Zsurzs Kati / Forrás: www.port.hu*

Borgula gyönyörű képpel zárta az előadást, hirtelen a színpadtéri díszlet is megelevenült, a lezárás után nem maradt bennem hiányérzet. Annál több kérdés, gondolat merült fel, az pedig mindig szerencsés, ha a néző nem üresen hagyja el a színházat. Eszembe jutott egy előadás, amely arról a kutatásról szólt, hogy mi tesz egy életet boldoggá. Azt találták, hogy ennek alapfeltétele a szoros és minőségi emberi kapcsolatok. Az utolsó velencei kalmár több lényeges témát is érint, nekem valahogy mégis azt üzeni: bármilyen nehézség is adódik az életünkben, ha azt érezzük, tartozunk valahova, valakihez, nincs olyan, amit ne tudnánk leküzdeni. Ez az összetartozás segít embernek maradni minden körülmény között.

Jegyek, bővebb információ: itt.