Lencsevégre kapott érzelmek – szösszenet a színházi fotózásról

Megörökíteni a fontos pillanatokat szerintem az egyik legnehezebb foglalkozás. Bár szinte az összes szakmáról elmondható, hogy profi szintre csak a türelem, a kitartás és a szorgalom emelheti az embert. A színházi fotós munkája sokszor láthatatlan, pedig nélküle az emlékezetünkre vagy a szünetben eltett szórólapra kellene hagyatkoznunk, hogy felidézzük egy-egy színházi előadás legszebb pillanatait. Én most az ő munkájukról szeretnék írni néhány sorban.

A képes kordokumentumok egész előadásokat „mesélnek el”, esetleg kedves emlékeket idéznek fel bennünk. A színház állandó folytonosságából a fotós kimerevített pillanatai reflektálnak azokra a meghatározó jelenetekre és párbeszédekre, melyek hangtalanul tovább élnek a színházi fotókon. A portré-, épület vagy egyéb beállított fotózással ellentétben, a színházi fotóművészet hosszú történeteket és az érzelmek széles skáláját keretezi be a kamerájával, amely újabb szimbolikus jelentéseknek enged teret. És milyen a jó színházi fotó? Feltételezem, erre mindenkinek megvan a saját válasza, de talán hasonlóan működik, mint egy jó színházi előadás: miközben nézzük, valami megmozdul bennünk.

A színházi fotózás kezdetei az 18. század végére és a 19. század elejére tehetők, és főként Németországban terjedt el, de más országokban is fellelhetők fotósok, akik kezdetben színészi portrékat készítettek, majd kamerájukkal a színpad mellett folytatták munkájukat. Magyarországról mindenképpen meg kell említeni Wellesz Ella nevét, aki az 1930-as évektől egészen az 1970-es évekig szinte minden színházi premieren lencsevégre kapta az előadások legjobb pillanatait. Aki pedig sokszor nézegeti a színházi fényképalbumokat, szinte biztos találkozott Keleti Éva, Ilovszky Béla vagy Katkó Tamás nevével, hogy csak néhányat említsek a 20. század híres magyar színházi fotósai közül.

A régebbi korok fotósainak képei számomra egy nagyon távoli, mégis ismerős világot mutatnak. A mai színházi fotók némelyike pedig naplóként őrzi az emlékeimet, illatokat, érzéseket. A munkám során legtöbbször Éder Vera, Trokán Nóra, Borovi Dániel és Dömölky Dániel nevei bukkannak fel egy-egy színházi portré vagy előadásfotó kapcsán, de még bőven lehetne folytatni a névsort. Munkájukkal segítenek megőrizni ennek a bizonytalan világnak egy fontos szeletét. Azokat a színházi pillanatokat, amelyekre jó szívvel emlékeznek a nézők, a művészek, amelyre egyszer talán majd rácsodálkoznak a jövő generációi, és talán picit sajnálkoznak is, hogy de jó lehetett ezeket az előadásokat élőben látni.

Kigyűjtöttem néhány színházi fotót az elmúlt évekből, amelyek sok más előadás mellett meghatározó élményt jelentettek számomra:

*Iskola a határon, Bárka Színház / Fotó: Ilovszky Béla*

*Még egyszer hátulról, Újszínház / Fotó: Ilovszky Béla*

*Esőember, Veszprémi Petőfi Színház / Fotó: Puskel Zsolt*

*10, Radnóti Színház / Fotó: Dömölky Dániel*

*A velencei kalmár, Ódry Színpad / Fotó: Éder Vera*

*A párnaember, Radnóti Színház / Fotó: Dömölky Dáneil*

*Születésnap, Budaörsi Latinovits Színház / Fotó: Borovi Dániel*

*Kiváló dolgozók, Örkény Színház / Fotó: Horváth Judit*

*Nézz vissza haraggal, NESSZ Alkotócsoport / Fotó: Nagy István Dániel*

*Rekviem egy álomért, Budaörsi Latinovits Színház / Fotó: Borovi Dániel*

(Borítókép: Crushpixel)