„Meg tudom húzni a határaimat” – interjú Ionescu Raul színésszel

Az idei évünk kiscsillaga, számos rövidfilmben szerepelt, és idén megkapta az egyik főszerepet Freund Ádám Hiénák című filmjében. Ionescu Raul színésszel a férfi sztereotípiákról, agresszióról, megfelelni vágyásról és gyerekkori csínytevésekről is beszélgettünk többek között.

Érezted már valaha úgy, hogy beskatulyáztak, akár egy szerep kapcsán, akár a magánéletben?

A magánéletemre jellemzőbb, hogy bizonyos emberek tudni vélik, milyen minták szerint élem az életemet, és az mikor helyes mikor helytelen - természetesen az is lehet, hogy ezen a területen nagyobb bennem az ettől való szorongás. Szakmai szempontból eddig senki nem döntötte el, hogy mit jelentek színpadon vagy filmen. Én sem szeretném, rugalmasan kezelem. Mindkét esetben az a legfontosabb, hogy ha esélyt kapsz, akkor rácáfolhatsz minden veled kapcsolatos sztereotípiára.

Amikor gyerek voltál, emlékszel még arra, hogy milyen elképzelésed volt a felnőtt létről? Pontosabban a felnőtt férfilétről?

Nem voltam ilyen kis filosz gyerekként, aki a jövőn ábrándozott volna. Ez inkább a mostani szakaszára jellemző az életemnek. De mindig is volt bennem egy intuitív érzés, hogy minden rendben lesz.

Volt példaképed?

Tinédzserként imádtam Jared Letót. A zenekari és a filmes tevékenysége is fantasztikus, baromi inspiráló kettős élet. Ráadásul mindezt a semmiből. A gimi második felében pedig olyan akartam lenni, mint Olasz Renátó. Egy időben mondták is sokszor, hogy hasonlítok rá. Nem szakmai szempontból nincs konkrét idol, azt a képességet lenyűgözőnek tartom, amikor felnőttek tudnak iszonyatosan infantilisen viselkedni. Nagyon remélem, hogy én is megtartom ezt a tulajdonságomat meglett férfiként, és nem egy megkeseredett, tekintélyelvű valaki leszek. Ez egy nagy érték.

A szakmánk segít ezt a gyermeki szabadságot konzerválni, de még így is a legtöbb esetben elveszik. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad éretten viselkedni, csak néha meg kell engedni a gyermeki énünket is bolondozni. Ez biztos alkati kérdés is, de dolgunk is van vele. Akkor tudok igazán felszabadult lenni, amikor biztonságosnak érzem a környezetet. Amikor meg akarok felelni valakinek, egy közegnek, akkor elkezdem magamat túl komolyan venni, komolykodni. De ez valahol félelemből ered.

Ez egy ördögi kör, mert például a szüleim generációja szinte tabuként kezelte, ha egy férfi kimutatta a félelmét, de ez a rengeteg elnyomás inkább agressziót szült. Ez pedig csak ráerősített bizonyos sztereotípiákra, és ez így ment évtizedekig. Te ezt hogyan látod a mai fiatalabb generációknál, változott valamennyire ennek a megítélése?

Persze, az apáink generációja még abszolút ebben nőtt fel; a férfi alig érez valamit, de ha érez is, biztos, hogy nem sír. Én ilyen szempontból egy transzparens családi mintát kaptam. Nem rejtegették a szüleink az érzéseiket egyáltalán – néha láttunk és hallottunk emiatt olyan dolgokat, amit nem feltétlenül kellett volna, de ez benne van. Ennek ellenére, amikor gyerekként láttam az apámat sírni, az ijesztő volt. Annak valahogy volt egy esemény jellege, de mégis azzal, hogy kimutatta az érzéseit, nekem már egyértelművé tette ezt.

Arra is tisztán emlékszem, amikor a legutóbb sírtam. Az Ördögkatlanon fesztiváloztam idén nyáron, de a harmadik napra már éreztem, hogy haza kellene mennem, úgy fájt a torkom. A testi bajokra amúgy sem reagálok nagyon nyugodtan – felhívtam az orvos nővéremet, hogy telefonon keresztül diagnosztizáljon, de inkább csak azt reméltem, megnyugtat valahogy. Magánéletileg is sok minden összejött, és e mellé még iszonyatos fizikai fájdalom is társult. Fényes nappal ültem Nagyharsányban egy ház elé lekuporodva és zokogtam. Nagyon jólesett. Ki tudtam adni.

Most, hogy a generációk közötti különbségekről beszélünk, eszembe jutott a nemrég bemutatott Fekete pont című film. Abban van egy jelenet, ami a fizikai erőszakhoz és a gyermeki érzékenységhez köthető, de nem akarom spoilerezni. Mondtad, hogy láttad, ezért is hoztam fel.

Nagyon megrázó történet, de bennem pont az jött elő, miközben néztem, hogy gyerekként mennyivel másképp jöttem ki az ilyen csínytevésekből, mint a filmbeli Palkó. Mindig kidumáltam magam. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne kaptam volna beírásokat, a többségüket valami hülyeségekért. Például grízgombóccal dobálóztam a menzán, mint mindenki más is. De mondok egy durvább sztorit, ami szerintem témába is vág. Hatodikosak lehettünk, amikor egy péntek délután találtunk páran srácok egy táskát a folyosón. És találtunk egy nyitott suliboxot is. Egyik sem hozzánk tartozott, sem a táska, sem a nyitott szekrény.

Beletettük hát a táskát, behajtottuk a szekrény ajtaját és otthagytuk. Persze csak hülyéskedtünk, nem ellopni akartuk. Aztán hétfő reggel a suliudvaron összegyűlt minden osztály és az igazgatónő mondott pár szót, ez általános volt. Azon a hétfőn maga mellé állított egy fiút és bemondta, hogy xy-nak ellopták a táskáját, és benne volt a 20.000 Ft-os szemüvege, ezért nem lát, meg ilyen dolgokat. Nagyon megijedtünk a sràcokkal, nem mertünk szólni semmit. Aznap volt egy rajzóránk, és az volt az egyezség, hogy én oldom meg a helyzetet. Kikéredzkedtem az óráról, és kivettem a suliboxból a táskát, ahol négy nappal előtte hagytuk, aztán eldugtam egy szelektív kuka mögé, mégsem akartam túl egyértelmű lenni.

Egy szünettel később behívtak az igazgatóiba. Valahogy összerakták, hogy a táska akkor jelent meg, amikor kimentem óráról. De nemcsak engem hívtak be, hanem a többi srácot is, akikkel elkövettük, ami fura volt. Egyesével lettünk ‘beidézve’ és annyira megvan, ahogy az egyik társunk kijön az elbeszélgetés után az igazgatóiból, és taknya-nyála összefolyik, annyira sír. Akkor tudtuk, hogy baj van, megtört és bevallott mindent. Ezt a csínyt nem tudtuk megúszni, tényleg szemétség volt.

A Hogy ne győzzünk című film (r.: Füzesi Dániel) kicsit a férfivá válásról, a felnőtté válásról is szól. Nagyon jól ki van benne domborítva az érzékenység-agresszió témája. Abban a rövid játékidőben, ami adott, rengeteg érzelmet jelenítetek meg a karakteredben, Ádámban. Volt olyan élményed, amit bele tudtál vinni a szerepedbe?

Sok hülyeséget csináltam általános iskolában, gimiben. Voltam olyan társaságban, ahol a fizikai agressziónak hagyománya volt. Egyszer egy szekszárdi szórakozóhely előtt lefejeltem egy srácot, aki csókolózott az akkor már exbarátnőmmel. A nővérem végignézte, és utána nagyon leszidott. Elképesztően szégyelltem magam utána még nagyon sokáig. Mutatni valamit, ami nem te vagy. Ez egy olyan élmény, ami többször eszembe jutott a forgatás közben is. Az biztos, hogy minden hülyeség, amit kisebb koromban elkövettem, fontos az életemben. Pont azért, hogy ma már tudjam, hogy mi az, ami igen és mi az, ami nem. Az önreflexió a legfontosabb. Ahhoz, hogy megtanuljak nem bántani másokat, először fel kell ismernem, ha bántottam. Még én is tanulom, szerintem életem végéig. A figyelmem már megnyílt rá, és le is nyugodtam az elmúlt időszakban. Meg tudom húzni a határaimat. Másokét is. Ádám egy érzékenyebb srác, akinek van hajlama az önreflexióra. Egy árnyaltabb figura, emiatt morálisan megkérdőjelezhető az, amit csinál.

Az egyik TED-videóban Justin Baldoni amerikai színész pont arról beszél, hogy a férfiasság nem azon múlik, hogy kifelé mennyire erősnek mutatod magad. És hogy mennyire elege lett abból, hogy megfeleljen a külvilág által felállított szerepeknek. Nem olyan srácnak tűnsz, aki aggódna amiatt, hogy bármilyen külső nyomásnak megfeleljen, de javíts ki, ha tévedek. Viszont a verseny miatt - ami a színész szakmában erősen jelen van –, úgy gondolom, könnyű meginogni.

Hajlamos vagyok aggódni miatta. A munkánk valahogy szorosan összekapcsolódik a személyünkkel, és emiatt tele vagyunk megfelelni vágyással, nehogy valaki rosszat írjon vagy mondjon rólunk, mert akkor azt hisszük, hogy az a személyünknek szól. Miközben ez nyilván nem igaz, de ezt is meg kell tanulni kezelni. De visszakapcsolok az első kérdésedre: nem vagyok beskatulyázva ilyen módon, mint Baldoni. Általánosságban viszont nagyon nehéz elengedni a megfelelést. Bennem is van, de dolgozom azon, hogy csak magam felé legyen. Képzeld, megjelent velem pár hónappal ezelőtt egy interjú egy olyan portálon, aminek viszonylag nagy az elérése. A cikket a közösségi oldalon is megosztották, és az egyik kommentelő elküldött a francba, szarházizott – a nevem miatt. Kicsit rosszulesett, de fontos tanulság, hogy mindig lesz olyan, aki meg fog ítélni, anélkül, hogy bármit tudna rólam. Pont ezért csak magunknak kell megfelelni. Ez is óriási munka.

Vannak olyan filmes- vagy irodalmi történetek, amik alakították a gondolkodásodat?

Jack Kerouac Úton és Szerb Antal Utas és Holdvilág. Illetve vannak időszakaim, amikor sok pszichológiát olvasok, főleg Feldmár Andrást. Tőle a három legfontosabb olvasmányom a Félelem, düh, agresszió és szex, A tudatállapotok szivárványa és a Szégyen és szeretet. Filmek közül pedig Pawel Pawlikowski Hidegháború című gyönyörű filmje, nagyon ajánlom. Illetve Francois Truffaut Négyszáz csapás. Ha már gyerekkori csínyekről is beszéltünk.

(Borító és képek: Jurányi)