„A langymelegnél bármi jobb” – interjú Kövesi Zsombor színművésszel

Egyszer már szóba került a Kék lagúna egy korábbi interjúnkban, de nem ezen volt a fókusz. Most ezt is pótoltuk Kövesi Zsomborral, aki sztriptízről, a kivonuló nézők által okozott örömről és a hogyan tovább kérdésköréről is mesélt az interjúsorozat új részében.

Bence téged választott, azt kérdezte, hogy mik azok a pozitívumok, értékek, amiket alkotóként kiveszel ebből a produkcióból? Mi van a kosaradban, amivel hazamentél a Trafóból? Illetve, mit gondolsz arról, hogy ma Magyarországon hogyan fogadnák a férfi színészek egy ilyen jellegű intimtréning bevezetését? Szerinted van-e erre tér, egyáltalán szükség a színházi szférában?

Ez az előadás nagyon sokat jelent nekem. Kivettem belőle egy nagy adag szégyentelenséget. És rájöttem, hogy mi az, ami igazán érdekel a színházban. Hogy mi az, ami az embereknek nagyon tetszik vagy nagyon nem. Irtózom attól, amikor valamilyen ízlésnek meg akarunk felelni azon kívül, ami a miénk. Az a legjobb, ha te vagy a saját néződ és magadnak csinálod. Ha mások kedvében akarsz járni, az sosem lesz a tiéd. Nem zavar, ha másnak nem tetszik, amit csinálok. Élvezem, amikor a nézők kimennek közben. Át kellett lépnem a határaimat, sok félelmemet le kellett győzni, és csak ez számít. A kérdés második felét illetően: nem, nincs. Azt vettem észre, hogy kevesebb embert érdekel. A szakmán belül inkább távolságtartást érzek az intimtréninggel kapcsolatban. Lehet, hogy megmozgatja a fantáziájukat, de alapvetően nem érdekeltek.

Azért nem sok színész mond olyat, hogy örül, amikor felállnak az előadása közben.

Igen, mert addig eljutni, hogy valaki kimenjen, ráadásul úgy, hogy közben egymást nézitek szemből, az szerintem egy nagyon nehéz döntés. Ez azt jelenti, hogy valamit kiváltott belőle. Az most mindegy, hogy jó vagy rossz érzést. Azt én sem szeretem, amikor beülök valamire és olyan semmilyen az egész. A langymelegnél bármi jobb, akkor már inkább gyűlölje és menjen ki. Az kamu, amikor mindenki ott marad, mert semmi nem fekete-fehér. Ilyenek vagyunk. Amikor senki nem ment ki, akkor azt éreztem, hogy aznap valami nem sikerült.

Visszatérve picit az első kérdéshez, arról szabad beszélni, hogy egy ilyen intimtréning mit takar?

Történik valami az előadásban, ami szokatlan, és ahhoz, hogy ne sokkoljon minket, ne akadályozzon, túl kell menni egy határon. Például, ami nekem a legnehezebb volt, az a sztriptíz. Ehhez el kell fogadnod a testedet, ellenkező esetben az egész kuka, nem hiteles. Ez sokkal nehezebb, mint szimplán meztelennek lenni. A másik a bachata, ami egy nagyon közeli, érzéki táncfajta. Ezek mind azért vannak, hogy kimozdulj a komfortzónádból. Kicsit trenírozod magad egy nehezebb helyzetben, ezért maga a feladat az előadásban már nem fog problémát okozni. Az is furcsa volt, és odáig is el kellett jutni, amíg a másik testének már semmilyen töltete nem volt. Olyan, mintha a saját testemhez nyúlnék hozzá.

Arról már beszéltünk az első részben, hogy a darabnak a hierarchia adja a keretét. Milyen ennek a csúcsán lenni?

Mindenki volt legfelül.

Mégis te maradtál ott.

Furcsa dolog ez a hierarchia. Mert miről van szó? Méretről és agresszióról. Amúgy az életemben a legalján vagyok. Vannak felettem emberek, akik megmondják, hogy mit csináljak. Ebben a darabban sem azért vagyok legfelül, mert jó ott vagy szeretek irányítani, hanem mert nem szeretek lent lenni.

Kövesi Zsombor / Fotó: FP Abel

Nálad elég markánsan jelen van ez a kettősség.

Ebből van is problémám. Nehezen viselem el, ha valaki megmondja, hogy mit csináljak. Ebben van egy ambivalencia. Elveszti az ember az őszinteségét. De így működik a világ. Alapvetően nincs bajom azzal, ha vannak fölöttem, ha valakinek olyan a személyisége, hogy biztonságban érzem magam vele. De, amikor legalul vagy, akkor is van hatalmad. Színészileg például az is egy legyőzhetetlen állapot. Nem használhatod feltétlenül az erődet, intrikusnak kell lenned. A próbák alatt élveztem minden helyzetet, de a legnehezebb talán középen lenni. Az egy szürke zóna.

Milyen volt újra együtt dolgozni Ördög Tamással?

Teljes mértékben megbízom benne. Nagyon egy nyelvet beszélünk, nem kérdés, hogy a jövőben is szeretnék majd vele együtt dolgozni. A rendezéseiben annyit tudok belefolyatni magamból a darabba, amennyire nekem szükségem van rá. Az ember érdekli. Ő egy olyan rendező, akit szórakoztat a személyem, anélkül, hogy bántaná. És ettől azt érzem, hogy olyannak fogad el, amilyen vagyok.

A képzeletbeli karrierskáládon ez az előadás hol helyezkedik el?

Nehéz ezek után bármit csinálni, mert annyi félelmet küzdöttél le, olyan határokat léptél át. Most volt egy brit srác, Russ Cook, aki először futotta végig Afrikát hosszában, egy évébe telt. Utána azt ajánlották neki, járjon pszichológushoz, hogy újra integrálódjon a társadalomba. Ha csinálsz valamit, ami ennyire szokatlan, akkor felteszed magadnak a kérdést, hogy hova tovább? Kevés dolog mozgat már meg utána. Ha a karrieremet nézem, akkor a Kék lagúna valahol az alján van, egy kiindulópont. Ez a gyökérszint. Van valahol egy törzse, és remélem, egyszer lesz majd egy lombkoronája is.

És hova tovább?

Félek, hogy mi lesz, ha egyszer már nem játsszuk. Nagyon terápiás jellegű ennyire leállatiasodni. Utána mindig kiegyensúlyozott vagyok.

Mivel négyen vagytok, túl sok lehetőség nem maradt, hogy kitől kérdezel. Mit kérdeznél Brezovszky Danitól?

Jól van? Boldog? Már kicsit előrébb vagyok, mint ő. Most fog végezni az egyetemen, kíváncsi vagyok, hogy van-e egyáltalán olyan ember, aki inspirálja?

Kék lagúna jegyek, bővebb információ: Trafó és Dollár Papa Gyermekei

A sorozat első része: “Nagyon hamar meglátszik, ha kiesünk”

A sorozat második része: “A legtöbb előadás a megúszásra hajt”

A sorozat negyedik része: “Csak a hangod van, meg a tested”

A sorozat ötödik része: “Emberek egy üres térben önmagukat adják ezer százalékon”

(Borítókép: Kalicz Máté)