„Azt éreztem, hogy most jó irányba haladok” – interjú Nyomárkay Zsigmond színészhallgatóval

Messziről indult Nyomárkay Zsigmond és a színház kapcsolata. Először tett egy kitérőt Angliában, de miután rájött, hogy se a politika, se a filozófia nem köti le annyira, mint a színház, hazajött. És milyen jól tette! Tejszínhabról, karriervágyakról és sok minden másról is beszélgettünk. Remélem, a példája azoknak is reményt ad, akik azt hiszik, csak azokból lehet színész, akik már háromévesen József Attilát szavaltak.

Bár szorosan összekapcsolódnak, de film, színház vagy zene?

A színház viszonylag későn jött. A zenéhez komolyabban kapcsolódtam előtte. Klasszikus gitáron tanultam az iskolában hét vagy nyolc évig, de azt feladtam, amit utólag már bánok. Egy olyan szinten tartottam, hogy ha az ember nem gyakorol naponta két-három órát, akkor nincs értelme. A színház sokáig hidegen hagyott, nem láttam a közös pontokat. A szüleimmel jártunk színházba, de nincsenek meghatározó élményeim, nem varázsolt el. A zene viszont újra visszatért az életembe.

Erről később még kérdezlek. Előbb elmeséled, hogy a színház hol kapcsolt át?

Nem tudom, mert nincs konkrét pont. Az érettségi után Angliába mentem egyetemre politológiát, filozófiát és közgazdaságtant tanulni, de két hónap után otthagytam. Nem gondoltam át ezt a döntést, mármint azt, hogy kimenjek. Nem nagyon foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy milyen irányba menjek. A gimiben nálunk ez volt a divat, érettségi után külföldi egyetemre menni. Hamar rájöttem, hogy unom az órákat. Az unalomnak azt a szintjét képzeld el, amikor azt érzed, hogy megőrülsz. Nem akartam színész lenni, de egyszer csak kipattant a fejemből, vagy a lelkemből, hogy az leszek. Ennek semmilyen előzménye nem volt, nem jártam színjátszókörbe sem.  A szüleim sem nagyon értették, hogy ez honnan jött.

Elsőre természetesen nem vettek fel az egyetemre. A Zsámbéki-Fullajtár osztályba jelentkeztem. Gátlásos voltam. Egy Weöres Sándor verset mondtam el, illetve egy Cseh Tamás dalt énekeltem, gitárral a kezemben. Valamiért ott azt éreztem, hogy nem is voltam annyira rossz. Végül a harmadik „köszönjük!” után értettem meg, hogy mégsem sikerült annyira jól. De nem ment el a kedvem. Utólag hálás vagyok, hogy legalább egy kudarcos felvételin Zsámbéki szemébe nézhettem. Van az a generáció, akikkel mi már nem fogunk együtt játszani, dolgozni, ő is ebbe tartozik.

Merlin avagy a puszta ország (Színház- és Filmművészeti Egyetem) / Fotó: Kuttner Ádám

Végül Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályába kerültél. Nem megszokott, hogy két ennyire eltérő generáció kerül össze tanárpárosnak. Ők milyen osztályfőnökök?

Ezen sokat gondolkodtam, amióta az egyetemre járok, hogy ezt hogyan lehet jól csinálni. Mármint az osztályfőnöki munkát, nem mintha ilyen ambícióim lennének. A mai körülmények között szerintem ez nagyon nehéz. Terelni 10-15 fiatalt, segíteni őket, figyelni a testi-lelki épségükre, közben bátorságra sarkallni őket. Főleg azért, mert kiszolgáltatott helyzetben van a szakma, a fiatalok. De ők ketten egy nagyon menő páros. Más személyiségek, más generáció, de van köztük egy csibészes viszony. Értik egymást, sokat dolgoznak együtt. Pontosan tudják, hogy mikor és milyen helyzetben kell az egyiknek és mikor a másiknak jelen lenni. A hétköznapi dolgokban is más-más tanácsot adnak, és mindig lehet tudni, hogy bizonyos kérdésekkel melyiküket keressük meg.

A felvételi óta elröppent négy év. Emlékszel, hogy milyen kihívásokkal találkoztál a legelején? Azon mi lendített át a harmadik felvételin, hogy az előző kettő nem sikerült?

Harmadjára már bőven volt felvételi tapasztalatom, és mindegyik rossz élmény volt a korábbiak közül. Az utolsón, ami aztán sikerült is, valahogy mégis azt éreztem, hogy most jó irányba haladok és a megfelelő emberek közé kerülök. Egy olyan inspiráló közegbe, ahol merek próbálkozni, akár rossznak lenni. Feloldódott bennem a görcs. Ebből a lendületből indultam neki szeptembertől az egyetemnek. Az okozott nehézséget, hogy minden osztálytársammal szerettem volna együtt dolgozni. Amikor mi magunktól csináltuk a jeleneteket, erre volt is tér. Valakivel könnyen ment, valakivel viszont nehezebben tudtunk inspirálóan hatni egymásra.

És ilyenkor magamban kerestem a hibát, azt éreztem, hogy nem vagyok elég nyitott a másik felé. Ez lebénított, meg kellett tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket. De azt is éreztem, hogy érdemes minél több emberrel minél többféle dolgot kipróbálni. A másik, amit nehézségként éltem meg, az az éneklés.  Nincsenek annyira jó adottságaim, emiatt ezen a téren a mai napig gátlásos vagyok. De már kevésbé feszélyez, mint mondjuk első évben, sokat fejlődtem magamhoz képest.

Hannibál tanár úr (Átrium) / Fotó: Lakatos Péter

Az egyik SZFE-darab pont a színészlétről szól, ezt hogyan foglalnád össze egy kívülállónak?

Jelenleg még nem érzem magamat színésznek. Élvezem, hogy még egyetemista vagyok, lehetek bátrabb. Persze ezt később is érdemes megtartani, csak most ez a helyzet még sok mindentől megvéd. Már elkezdtem ezt, de még nem vagyok hivatalosan az. Ez egy furcsa, kettő közötti állapot. Ez néha inspiráló, néha kétségbeejtő. Jobban félek attól, hogy mi lesz az egyetem után. Lesz-e munkám? Hívnak-e majd játszani? Mennyit fogok keresni? Milyen munkát kapok? Mit vállaljak el?

Mi lenne az ideális?

Alapvetően azt szeretném, hogy legyen munkám, de néha azt érzem, hogy a mi generációnknak már ez is egy álom. Szerencse kérdése is. Valaki jobb helyzetben van, valaki kevésbé. Szívesen szerződnék akár vidékre, kőszínházhoz. És nagyon érdekelnek például a nemzetközi filmek is. Amikor néztem a Napóleon előzetesét, akkor azt éreztem, hogy egy ilyen filmben a 78000. sorkatona is szívesen lennék. Meg persze érdekel, hogy milyen más nyelven forgatni.

Viszonylag hamar bekerültél egy nagy költségvetésű sorozatba, a Tündérkertbe. Milyen élmény volt gyakorlott színészek között, egy profi stábbal együtt dolgozni?

Nagyon jó, olyan, mint amikor egy kisgyerek elképzeli, milyen színésznek lenni. Lovon ültem, harcoltam, kard volt a kezemben. Madarász Isti (a sorozat rendezője – a szerk.) nagyon profi, nála lelkesebb filmrendezővel még nem találkoztam. Gyermeki lelkesedést láttam a szemében, ami inspirálta az egész csapatot. Látva a végeredményt, másra számítottam, de egy színvonalas sorozat lett. Persze másképp nézi az ember, ha szerepel benne.

Tündérkert (r.: Madarász István) / Fotó: Dombóvári Tamás

Játszol az Átriumban, a Vígszínházban, független darabokban és kisfilmekben is. Milyen jellegű feladatok állnak hozzád a legközelebb?

Nagyon hálás vagyok minden feladatért, amit eddig kaptam. De szívesen kerülnék olyan helyzetbe, ahol nagyobb a tét. Erős alapanyaggal, egy számomra inspiráló rendezővel egy fajsúlyosabb szerep például.

Szerintem most minden színész álmát megfogalmaztad.

Nem olyan szempontból mondom, hogy ha ez nem történik meg fél éven belül, akkor végem van. Negyedéves vagyok, sok minden van bennem, és jó lenne, ha ez a sok minden próbára lenne téve.

És monodrámán nem gondolkoztál?

De igen, pont ezen dolgozom. Még nagyon az elején vagyok. Írói ambícióim nincsenek, nem én írom, de bízom más emberek stílusérzékében.

Amadeus (Vígszánház) / Forrás: Vígszínház

Visszatérve a zenéléshez: nemrég egy zenekart is alapítottatok az osztálytársaiddal. A tejszínhab. hogyan jött?

Egy idő után egyértelmű volt, hogy alapítunk egyet. Sok előadásban zenélünk az egyetemen, úgyhogy igazából ez adta magát. Sokáig persze nem volt annyira tudatos, csak szerettünk együtt zenélni. Még az elején tartunk, nem tudjuk, hogy pontosan milyen irányba szeretnénk menni, keressük a helyünket. De nagyon élvezem, másképp mozgat meg, mint a színészet. A koncertek hangulatát megélni egy végtelenül felszabadító élmény.

Miért tejszínhab?

A Tavasz ébredése című drámában van egy monológ, amiből kiemeltünk részleteket, ebből lett egy dal, aminek a címe Tejszínhab. Sokáig ez az egy számunk volt, innen jött a név. Emlékszem, mentünk Torockóra, egy fesztiválra az osztállyal, és öt órán keresztül dobtuk be az ötleteket, de a lényeg az, hogy nem találtunk jobbat.

Kik azok az emberek, akik inspirálnak?

Például Cristiano Ronaldo, bár persze neki semmi köze a színházhoz, de a hivatástudata végtelenül inspiráló. Nem neki voltak a legjobb adottságai, de annyit dolgozott a technikáján, hogy ő lett az egyik legjobb focista a világon. Harminckilenc éves, ami viszonylag idős kor egy focistánál, mégis nagyon tudatos abban, ahogyan a testi-lelki egészségére odafigyel. A mi generációnk, ahogy gondolom az eddigiek is, könnyen választhatja az önpusztító életet, de azért már tudatosabbak is vagyunk. Lehetne persze jobban csinálni, például az egyetemen is elférne egy pszichológus, és egyéb szakemberek is, akikhez lehet fordulni. De mi már biztos, hogy jobban odafigyelünk ezekre a dolgokra. Visszatérve arra, hogy kik inspirálnak, a magyar színészek közül is sokan. Természetesen a két osztályfőnököm, rajtuk kívül, a mostani színészek közül, Pál András, Keresztes Tamás, Polgár Csaba, Rába Roland. Szívesen dolgoznék velük. Pál Andrisnak jártam egy évig az osztályába a Pesti Magyar Színiakadémián, neki nagyon sokat köszönhetek. A régiek közül pedig talán Őze Lajost mondanám, mindig lenyűgöz, bármiben látom.

Legközelebb hol léptek fel és miben láthat a közönség?

A tejszínab.  április 19-én a Manyiban ad koncertet. Az egyetemen pedig lesz még két bemutatóm idén, ha minden jól megy. Kukovecz Ákos osztálytársam rendez Iszaak Babel Lovashadsereg című novelláskötetéből egy előadást, illetve Regős Simon évfolyamtársammal fogok majd együtt dolgozni, de arról még én sem tudok sokat.

A MANYI eseményeit itt tudjátok követni: MANYI

(Borítókép: Vígszínház)