„Nagyon hamar meglátszik, ha kiesünk” – interjú Pásztor Dániel színésszel

Portréinterjúnak indult, aztán valahogy túl sok kérdés merült fel a Kék lagúna kapcsán, ami lassan másfél éve megy a Trafóban. Végül egy interjúsorozat mellett döntöttünk, amit Pásztor Dani nyit. Én is kérdezek, ők is kérdeznek egymástól. Majd máskor megérdeklődöm, hogyan és miért lett színész.

A karaktered mögött van valaki? Valaki, akit elképzelsz, aki alapján megformálod?

Nincs. Nem olyan ez, mint egy drámánál, ahol elolvasod a szöveget és az alapján eszedbe jut valaki, aki emlékeztet a szerepre. Magunkból alakítottuk ki ezt a létezést, és az egymástól kapott impulzusok és az ezekre adott válaszaink alakították a színpadi jelenlétünket. Mivel ez az előadás nonverbális, egyszerűbb, ösztönösebb reakciókkal dolgozunk. De egy szöveges anyagnál is arra törekszem, hogy igaznak hasson minden mondat. Bár majmos videókat küldözgettünk egymásnak a próbafolyamat alatt, de inkább mint érdekességek.

Nincs szöveg, de van egy kerettörténete a darabnak, ami a hierarchiára épül. Azt mi alapján döntöttétek el, hogy ki hol lesz ebben a hierarchiában?

Ezek organikusan alakultak ki. Sokat improvizáltunk a próbafolyamat alatt. Minden ilyen közösségben létezik hierarchia, vannak leosztott szerepek, amik folyamatosan alakulnak. Egy ideig papírkártyákból húztunk, hogy ki hol helyezkedik el ebben a hierarchiában. De ahogyan jelenleg működik, ez bizonyult a legtermészetesebbnek. A civil személyiségünk ezt dobta ki. Az is meghatározta, hogy ki hogyan old meg helyzeteket. Például, hogy a fizikai hátrányomat hogyan tudom más eszközökkel kompenzálni. Azzal is többet kísérleteztünk, hogy milyen ereje van bizonyos helyzetekben a passzivitásnak. Majdnem minden döntést közösen hoztunk meg, Tomi (Ördög Tamás rendező – a szerk.) egy külső szem volt, és mivel bíztunk benne, hallgattunk a meglátásaira. De nem voltak elvárások felénk, közösen alakítottuk ki ezt a formát.

Volt bármi, ami meglepett magaddal kapcsolatban?

Persze, ezért is volt izgalmas. Sokat tanultam magamról. A “szerepemet” például egy ideig úgy hívtuk, hogy a “Hitler majom”. Amikor én voltam a hierarchia csúcsán, rikácsoltam, egymás ellen próbáltam ugrasztani a többieket, egy pszichológiai terrorral értem el, hogy vezető maradjak. De kellett ez az ösztöni létezés ahhoz, hogy ilyenek kijöjjenek belőlem. Azt tapasztaltam, hogy nagyon nehéz a hierarchia legtetején állni, hiszen mindenki felfelé törekszik.

Legfelül az az érdeked, hogy minden úgy maradjon, ahogy van. Ha valami változik alattad a hierarchiában, az láncreakciókat indíthat el, ami végül a te pozíciódat is veszélyeztetheti. Ennek a stabilitásnak a megőrzése nagyon stresszes. A próbafolyamat alatt csukott szemmel dolgoztunk. Amikor vezetőként hallottam valamit, amiről nem tudtam, hogy az pontosan micsoda, nem az én tudtommal, jóváhagyásommal történt, az elbizonytalanított, és megalomán reakciókat váltott ki belőlem. Úgy éreztem, hogy szét kell verni. “Controlfreak” voltam a hierarchia csúcsán. Többek közt innen is jött a fenti elnevezés.

A korábban említett sajátosság miatt tágabb teret kap az előadás értelmezése. Mik voltak azok a kijelölt fix pontok, amik mentén kialakítottátok a darab koreográfiáját?

A dramaturgia is organikusan alakult. Volt pár helyzet, amit kipróbáltunk, az improvizációkból adódtak, aztán megtartottuk őket. Például az egyik próbán megdöntöttem Zsombit a hierarchiában, és ez egy jó panelnek bizonyult. Más típusú példa, amikor meglátunk valamit fent, ami mindenkire veszélyes. Ez egy nagy összekapaszkodást eredményez, a külső veszély pedig összetartja a közösséget. Ez úgy alakult ki, hogy elmeséltem egy gyerekkori traumámat, és ebből inspirálódva kitaláltuk ezt a helyzetet. Majd kipróbáltuk és megtartottuk. Fix panel még, hogy a darab legelején le kell fektetnünk a hierarchiát. Aki a legalján van, ébredés közben cseszegetjük, hogy a néző is hamar megértse, mi ennek a négy lénynek a viszonyrendszere egymással.

A sorrend egy tudatosabb szerkesztésen alapszik, amit szintén együtt alakítottunk. Ezeket úgy képzelem el, mint különböző szobák, ahol más-más dolgokat csinálunk. Rajtunk múlik, hogy mennyi időt töltünk egy-egy „szobában”. Az előadáshoz egyébként kell egy olyan befogadóii attitűd, hogy a néző akarja felfedezni a sztorit, bele kell tenni valamennyi munkát. Ez nem jön mindenkinek természetesen, ami nem baj. De érdekes tapasztalat, hogy kinek milyen a nézői stílusa, hogyan szocializálódott a színháznézés kapcsán.

Pásztor Dániel / Fotó: Mezei Bence

Említetted, hogy csukott szemmel próbáltatok, és az előadásban is csukott szemmel játszotok. Miért döntöttetek így?

Segít egy koncentráltabb létezés megteremtésében. Az előadás legfontosabb eleme a nagyon erős egymásra figyelés, impulzivitás, a reagálásra való képesség. Ezt segíti a csukott szem. Érzékenyebbé tesz. Ami a viccesebb része, egy konkrét élmény. Zsombor egyszer bent felejtette az egyik fülbevalóját próba alatt, ami veszélyes. Egy ponton Tomi felé nyújtotta, aki sokáig nem értette, hogy mit akar. Csak azt látta, hogy egy majomszerű ember csukott szemmel, négykézláb, kinyújtott karral közelít felé.

Utána, amikor kiértékeltük ezt az improvizációt, bemutatta, mit látott.  Ez annyira erős és vicces volt, “véglényszerű”, hogy általa megláttuk egy esztétikai funkcióját is a csukott szemnek. Nyitott szemmel is próbáltunk, de olyankor más az érzékelése az embernek. Csukott szemmel intenzívebbnek találtuk az egymásra és a magunkra figyelést, és lényegileg ezek működtetik az egész rendszert.

Színészileg mi benne a legnagyobb kihívás?

A folyamatos, intenzív koncentráció. A sűrített létezés, ami egy óra - hetven percen át elég megterhelő. Szöveges darabokban is nagy hasznát veszem annak, amit ebből a próbafolyamatból tanultam. Azt gondolom, hogy minden színházi előadásnak az alapja kellene, hogy legyen ez a fajta koncentráció. Közben meg egy ennyire csupasz formában, mint a Kék lagúna könnyen lebukik a színész, ha kiesik ebből a koncentrációból. Nincsenek szünetek, takarások, amikor kiereszthetsz.  Mivel ennyire csupasz a tér, mi is azok vagyunk, jelen esetben minden értelemben. Nagyon hamar meglátszik, ha kiesünk. Nincs hol bujkálni, egy fehér linóleumon vagyunk, egy halogénekkel megvilágított “terráriumban”.

A próbafolyamatot egy intimtréner segítette, Hód Adrienn. Egy korábbi interjúban a rendező említette, hogy mindenkin kicsit alakított ez az élmény. Benned mit változtatott?

Úgy érzem, nagyon pozitívan hatott rám. Mindig is érdekelt az emberi test, minden formájában nagyon szépnek tartom. A saját testemhez való viszonyomat is békítette, tágította a próbafolyamat. Nagy volt a hangsúly azon is, hogy egymás testét hogyan ismerjük meg. Nem így vagyunk szocializálódva. Vannak érzékenyebb testrészek, amikhez, ha hozzáérünk, a másik automatikusan összerándul, vagy mi kapjuk el a kezünket. De ha más szemmel nézel rájuk, az ki tudja nyitni azokat a kapukat, amiken keresztül nem érzed magad zavarban egy ilyen helyzetben.

Vicces hozadéka a próbafolyamatnak, hogy kicsit szégyentelenek lettünk. Mivel teljesen rendbe kerültem a ruhátlan testemmel, könnyedén megfeledkeztem arról, hogy ez a látvány másoknak nem hétköznapi. Fel kellett ismernem, hogy mást zavarhat, ha nem csukom be az öltöző ajtaját, amikor átöltözöm. Újra kellett tanulni a társadalmi rendet. A meztelen testem nemcsak rólam szól, hanem arról is, ahogyan másokra hat. Nem véletlenül vannak nudista strandok. Valakinek ez egy természetes létezés, de valakit kellemetlenül érint.

Ki legyen a következő és mit kérdeznél tőle?

Ez nehéz, mindenkitől kérdeznék. De legyen a Bence (Mezei Bence – a szerk.). Van-e bármi, amit sajnálsz, hogy nem lett az előadás része, és ha igen, akkor mi az? Amit még szívesen megmutattál volna ebben az előadásban magadból vagy a témával kapcsolatban?

Kék lagúna jegyek, bővebb információ: Trafó és Dollár Papa Gyermekei

A sorozat második része: “A legtöbb előadás a megúszásra hajt”

A sorozat harmadik része: “A langymelegnél bármi jobb”

A sorozat negyedik része: “Csak a hangod van, meg a tested”

A sorozat ötödik része: “Emberek egy üres térben önmagukat adják ezer százalékon”

(Borítókép: Kalicz Máté)