„A szabadsághoz határok kellenek” – interjú Rezes Dominika színésznővel

2022-ben végzett Székely Kriszta és Máté Gábor osztályában, aktív részese volt az egyetemfoglalásnak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Rezes Dominika ma már szabadúszóként Németországban és Magyarországon is játszik, legutóbb a BudapestSkizo Fukuyama után című ősbemutatójában láthatta a magyar közönség. A toxikus online térről, szerepekről és vágyakról is beszélgettünk többek között.

Van olyan szerep, amit soha nem vállalnál el?

Nálam az elsődleges szempont általában az, hogy milyen körülmények között dolgozom, milyen szemléletű a darab, és hogy ki rendezi. Nem szoktam semmit élből elutasítani. A felkészületlenséget, az egyszerűbb megoldásokat nem szeretem, bár például egy tévéműsor esetében ez sokszor nem is a rendezőn múlik. Ahogy a színeknél sincs konkrét kedvencem, a szerepek esetében is nyitott vagyok sok mindenre. Ha adott esetben nagyon távol áll tőlem a karakter, még kihívást is jelenthet eljátszani.

Mi vonzott a színészet felé?

Már gyerekkoromban is jelen volt az életemben. Általános iskolában csatlakoztam a színjátszó szakkörhöz, majd drámatagozatos gimibe jártam. Soha nem volt kérdés, egyszerűen csak csináltam.

Budapesti skizo, r.: Sándor Dániel Máté / Fotó: Todoroff Lázár

Nem is volt B terv?

Ezen a mai napig gondolkodom, mert tényleg sosem lehet tudni, mit hoz az élet. Ha mégsem ezen az úton mennék tovább, valószínűleg elköltöznék egy trópusi szigetre és valami egészen mást csinálnék.

Mi az, ami az egyetemi évekből a leginkább megmaradt?

A BudapestSkizo. Ez az egyetemi évekből indult, és azóta is nagyon fontos része az életemnek. A Covid alatt kezdtünk el Hazai Attila Budapesti skizo című regényével foglalkozni, ebből készült az első előadás, amit online lehetett megnézni. A kezdeményezést Máté (Sándor Dániel Máté rendező – a szerk.) indította el, de én is szorosan benne voltam már az elejétől, és azóta is együtt dolgozunk. Az évek során többen csatlakoztak, és mostanra egy valódi csapattá formálódtunk. Nekem ez az egész nagyon sokat jelent – szakmailag is, emberileg is.

Gianni, r.: Sándor Dániel Máté / Fotó: Todoroff Lázár

Általában a nehézségek jönnek elő, amikor kultúráról beszélünk, sokat bántották az elmúlt időszakban a magyar színházakat, függetleneket. Én mégis arra lennék kíváncsi, mi a legjobb abban, hogy színész vagy?

Két éve Stuttgartban dolgozom, itthon nem igazán volt lehetőségem kőszínházban tapasztalatot szerezni. Ötödév végén csináltuk a Dzsannit a BudapestiSkizóval, és elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan lehetne továbbvinni. Bagossy László látta az előadást, és nagyon szerette. Ő lett később a stuttgarti Theater Tri-bühne művészeti vezetője. Mátét hívta ki először, és rajta keresztül többen is lehetőséget kaptunk. Így kerültünk ki, és azóta is játsszuk kint a Dzsannit. Emellett játszom két másik darabban is, németül. Úgy mentem ki, hogy nem beszéltem a nyelvet, szóval nagy ugrás volt, de a helyi színészek rengeteget segítettek – főleg a kiejtésben és ritmusban. Itt nem lehet bakizni…, nem tudom improvizálni a szöveget, szóval extra koncentrációt igényel.

Nemrég mutattátok be a BudapestiSkizo társulattal a Fukuyama után című darabot a Trafóban. Mindig felüdülés egy ennyire okosan és kreatívan összerakott színdarabot nézni. Van beleszólásotok a karakterekbe, a történet alakulásába?

Máté mindig felállít egy nagyon precíz játékrendszert. Kívülről nézve talán kaotikusnak tűnik, ami a színpadon történik, de valójában pontos struktúra mentén dolgozunk. Furcsán hangzik, de a szabadsághoz határok kellenek –, ha ezek jól vannak meghúzva, azon belül tényleg szabadon lehet játszani. Általában van egy erős rendezői kiindulópont, ami aztán a próbafolyamat során együtt formálódik a színészekkel. Ez a közös munka alakítja a karaktereket is. És visszacsatolva az előző kérdésedre: talán ez az egyik legjobb dolog ebben a szakmában, hogy olyan helyzeteket élhetek meg a színpadon, amiket a való életben nem biztos, hogy lenne lehetőségem.

Petra von Kant, r.: Sándor Dániel Máté / Fotó: Todoroff Lázár

Hol találtál kapcsolatot Júliával?

Nagyon sok helyzetben tudtam kapcsolódni hozzá. Az a hullámzás, hogy egyik pillanatban bizonytalan, a másikban már teljes erővel megy előre – ezt valahogy ismerem. Nem vagyok olyan típus, aki rámenősen nyomul, de voltak az életemben olyan szituációk, amik kicsit hasonlóan működtek bennem, akár belső feszültségben, akár abban, hogy meg akarok felelni. Ezeket az élményeket mindig elrakom magamnak, és amikor egy karakterhez közeledem, akkor ezek előjönnek. Szerintem színészként az is fontos, hogy ne csak a szerethető vagy „szép” oldalát mutassuk meg egy figurának, hanem azt is, ami nehéz, ellentmondásos vagy épp kellemetlen, mert attól lesz valaki igazán emberi.

A másik szereped a Vágy. Neked mit jelent ez a szó?

A vágy számomra mindig is egy belső erő volt, ami előre hajtott. Erős érzelmeim vannak, és sokszor éreztem, hogy a vágyaim adnak lendületet ahhoz, hogy elérjem a céljaimat. Ez a belső hajtóerő segít abban, hogy mindig továbblépjek, még akkor is, ha az út nem könnyű. Azért is fontos számomra, mert tudatosan figyelek arra, hogy mire vágyom – megválogatom, hogy mi az, ami valóban értékes számomra, és ami motiválni tud a mindennapokban. A vágy tehát nemcsak egy impulzus, hanem egy olyan eszköz is, amivel formálni tudom az életemet és a munkámat.

100 songs, r.: Bagossy László, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi/ Fotó: Anton Avdieiev

A Fukuyama után elég erősen az arcunkba tolja a korunkra jellemző túlfogyasztás, állandó elégedetlenség és adatdömping miatt bekövetkező szorongást. Ezekről ma már nyíltan beszélgetünk, de szerintem annyira sok ráhatásunk nincs, mivel benne élünk.

A próbafolyamat során sokat beszéltünk erről, mindenkinek van valamilyen tapasztalata. Ha otthon vagyok, nincs semmi dolgom, vagy éppen nagyon fáradt vagyok, akkor én is elég gyakran görgetem a TikTokot. De nem vagyok az a típus, aki túl sok mindent oszt meg magáról. Ha bármit kiteszek a közösségi médiába, az jellemzően az előadással kapcsolatos, de őszintén, az sem annyira komfortos számomra.

És ez miért okoz frusztrációt?

Hát… mert én vagyok rajta a képen.

Mármint az aggaszt, hogy hogyan nézel ki a fotón?

Részben igen. De inkább az, hogy mindig is tartottam attól, hogy magamutogatónak tűnjek, még akkor is, ha tudom, hogy ezt most az előadás miatt csinálom. Egy kisvárosból jövök, és gimiben folyamatosan azt éreztem, hogy le vagyok maradva a többiekhez képest. Ez a bizonytalanság meg is maradt. A vége általában az, hogy inkább nem posztolok magamról semmit. Pedig színészként ma már szinte elvárás, hogy jelen legyél online. Ha nincs rólad profilkép, mintha nem is léteznél.

Fukuyama után / Fotó: Hurta Anna Hajnalka

Ez így van, de nem csak színészek esetében. A közösségi média rengeteg káros sztereotípiát ont magából, kezdve onnan, hogyan kellene kinézned, hogyan kellene szülnöd, egészen odáig, hogyan kellene az avokádót elhelyezned a szendvicseden. Ezek sokszor tudattalanul is összehasonlításra kényszerítik az embert. Benned tudatosult ez az összehasonlítás, miközben a darabra készültetek?

Igen, felmerült bennem ez az összehasonlítás kérdése, és emiatt döntöttem úgy, hogy végül megosztok egy profilképet. Azóta napi szinten jelölnek be emberek, míg előtte évekig senki sem tett ilyet. Nagyon érdekes, hogy mindez mennyire meghatározza az életünket, még ha nem is mindig tudatosan. Ebben a darabban különösen fontos a vizuális megjelenés, a karakterek arca, és bár nem szeretném, hogy az online tér határozza meg a mindennapjainkat, mégis érzem, hogy valamilyen szinten ezt nem tudjuk teljesen elkerülni. Az online tér már annyira beépült az életünkbe, hogy ha kivonjuk magunkat belőle, azzal valójában magunk ellen dolgozunk.

Mi az a téma, ami mostanában a leginkább foglalkoztat? Amire azt mondod, jó lenne színpadra állítani? Könyv vagy bármi más?

Bármilyen téma érdekel, ami egy jó csapattal jön létre, és van üzenete a nézőkhöz. Most Szöllősi Mátyás Fóbia című könyvét olvasom, és bár még csak a felénél tartok, már most nyomot hagyott bennem.

(Borítókép: Bacsó Boglárka)