„Minden alkotás hit kérdése” – interjú Sipos László Márkkal

Néha eszembe jut Michael Radford 1984 filmadaptációja (1984), de nem azért, mert kellemes élményt hagyott bennem. Pedig a történet nagyon érdekelt. Olyannyira, hogy tavaly esélyt adtam egy belőle készült darabnak, pontosabban egy olyan előadásnak, amelyet Orwell regénye inspirált. Azóta néha eszembe jut az XX84, főleg azért, mert ezúttal nagyon is kellemes élményekkel távoztam az előadásról. Sipos László Márkkal, aki a darab írója és egyik szereplője, már régóta terveztem egy beszélgetést. Örülök, hogy megosztotta velem a gondolatait alkotásról, színházról és még sok minden másról.

Színpadon is játszol és a rendezésben is kipróbáltad magad. Mi az, ami az utóbbi felé hajtott?

Anno a Soltis Lajos Színházban és drámatáborokban kerültem hasonló szerepkörbe. A táborok végén mindig volt egy táborzáró előadás, ahol én főként a dramaturgiai és rendezői feladatokat vittem, de mindig volt mellettem egy alkotótárs is, aki jobban értett a drámajátékokhoz. Nekem mindig kell egy visszatartó erő. Bármilyen alkotásról legyen szó, az egyik legnagyobb problémám, hogy sok tudok lenni. Egyszerre mindent akarok. Mind a Herkules-sarok, mind az XX84 esetében Nóra (Berényi Nóra színésznő – a szerk.) volt számomra ez a visszatartó erő. Nekem a rendezésnél nem az a fő szempont, hogy csak rendezzek valamit (nem vagyok rendező, nem is akarok az lenni), hanem maga a történet, a téma foglalkoztat.

*Sipos László Márk, XX84 / Fotó: Andre Marques*

Olyan ez, mint egy soha nem csillapodó viszketés. Az XX84-et például jóval a Színmű előtt akartam színpadra tenni. Nem sokkal azután, hogy 17 évesen elolvastam a regényt, már elkezdtem készíteni egy húzott verziót, elkezdtem megszerkeszteni a struktúráját, ötleteket jegyeztem fel... Akkor még monodrámának készült, mert megtetszett benne, hogy Winston, a regény főszereplője egy illegális naplót írva próbálja feldolgozni a szorongásait és a világa szörnyűségeit. Már akkor tudtam, hogy ez nálam videónapló lesz. Többet viszont nem fogom magamra osztani a főszerepet. Ez egy folyamatos belső konfliktus; nem tudom egyszerre igazán hatékonyan rendezni önmagam és játszani is. Ezért is voltam hálás Zrinyifalvi Eszternek (aki az előadás dramaturgja és harmadik szeme) és Berényi Nórinak (aki a darabban Juliát játssza), hogy segítettek megrendezni.

Korábban beszéltél arról, hogy milyen sokat adott számodra a celldömölki Soltis Lajos Színház, ahol elindult a pályád. Ezt mivel egészítette ki az egyetem?

Egy picit közelebb szerettem volna kerülni a magyar színházi szakmához. Rátenni az ujjam az ütőerére és meghallgatni a szívverését. Bár most már úgy érzem, hogy újra kellene éleszteni, mert ki-kihagy a ritmusa. Egykeként nőttem fel, az egykeség minden velejáró rossz tulajdonságával, viszont a Soltisban beletanulhattam a közösségi létezésbe, és mondhatni, letörte az egóm szarvait. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen megismerhettem a szakmában dolgozó „profikat”, „leendő profikat” és engem is megismerhettek. Erre a Soltisban nem nagyon lett volna lehetőségem. Az egyetemen azt is megtanultam, hogy ne elégedjek meg az „elég jóval”. A Színműn volt, hogy fél évig ugyanazon a szerepen dolgoztunk, és rájöttem, hogy egy alakítás mindig lehet pontosabb, hogy mindig van feljebb.

*Boci-boci tarka, Ódry Színpad (r.: Kocsis Gergely) / Fotó: Éder Vera*

Amikor egy szerepre készülsz, honnan közelítesz először? A karakter(ek) vagy a történet felől?

Színészként azt keresem, hogy én hol vagyok a szerepben, és fordítva, hol van bennem a szerep. Terentius mondta, hogy „Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi”. Minden valaha létezett emberi élményanyag ott van mindannyiunkban, csak hozzá kell tudni férni. Ha egy szereppel elkezdek foglalkozni, azt keresem, hogy a mondatokat hogyan tudom úgy kimondani, hogy ne legyen hazugság. Nagyon rossz, amikor egy előadásban azt hallom, hogy amit kimondtam, az egy hazug mondat volt; üres technika.

Úgy képzelem, hogy az ember emlékezete olyan, mint egy hóval fedett domboldal, amin akkor tudnak megerősödni a gondolatmenetek, ha minél többször csúszik le egyazon útvonalon az ember a képzeletbeli szánkójával. A próbák alatt megtanulja az ember szája a szöveget, a hangszálak a dalt, az izommemória a mozgást. Ha megvan az alapbeállítás, abba nem szabad belekényelmesedni, hanem ugródeszkaként kell használni, hogy az előadások folyamán is mindig a jelenben legyen a színész, hiszen az a színház lényege. Attól jobb, mint a film.

Történetalkotás szempontjából számodra mit jelent alkotni valamit?

Bármit alkotok, azt szeretem megannyi részlettel, rejtett jelekkel, szimbólumokkal dúsítani, viszont az a szomorú tanulságom, hogy a részletekkel nagyon kevés művészet fogyasztó hajlandó foglalkozni. A legtöbb ember az egyértelműt érzékeli és ezzel megelégszik, viszont az csak egy első réteg. Ezért ezeket a részleteket, rétegeket általában csak a saját szórakoztatásomra rejtem el. Van a körülöttünk lévő világ, ami az, ami. Ezt az ember befogadja, de át kell szűrnie a teljes lényén, amikor a káoszból valamiféle saját rendszert alkot. És erről beszél, megosztja másokkal a látásmódját; szoborban, dalban, összeesküvési elméletben, előadásban, fotóban, versben... Számomra ezt jelenti az alkotási folyamat.

Tavaly mutattátok be Berényi Nóra hallgatótársaddal az általad írt és rendezett XX84 című darabot. Ha hasonló helyzetben lennél, mint a történetbeli Winston W13-2/C – bár az a vicc, hogy az egész nem is áll annyira távol a valóságunktól –, alkotóként mi adna kapaszkodót?

Alkotóként? A punkság, az underground művészet. Ha lenne valamilyen polgári munkám, akkor sem tudnám megállítani a leküzdhetetlen vágyat, hogy egy-egy téma, ami kikívánkozik, az ne robbanjon ki belőlem valamilyen módon. A Herkules-sarok is azért született meg, mert annyira foglalkoztatott a történet, mint ahogy az XX84 is. Ha egy rendszerben minden alkotást megfojtanak, ami nem egyfajta ízlésnek felel meg, akkor a rendszeren kívül kell alkotni.

Winston egy nagyon szívós karakter, óriási igazságérzettel. Benned mennyire van meg ez az igazságérzet? Bele szoktál állni a konfliktusokba vagy inkább hagyod a helyzetet, hátha elsimul magától?

A kettő között vagyok. Az alapigényem az, hogy ha valahol konfliktust tapasztalok, akkor mediátor legyek. Régebben konfliktuskerülő voltam, de már nem vagyok az, bár még mindig sokszor dühöngök magamban, ami nem célravezető. De, ha valakivel konfliktusba kerülök, akkor inkább alámegyek, alkalmazkodom, és a másik nyelvén próbálom megoldani a problémát. Ha ez nem sikerül, akkor beleállok a helyzetbe. És annak is tudok örülni, ha kiderül, hogy nem nekem volt igazam, mert az a fontos, hogy az igazság kiderüljön.

Amikor benne vagy egy kreatív folyamatban, vannak olyan visszatérő helyzetek, amelyek kihívást jelentenek?

A Herkules-sarok írásakor meginterjúvoltam több szobrászt is. Mindegyikük elmesélte az alkotási folyamatát, ami főként abból áll, hogy megszületik egy kép az alkotó fejében, skiccel, modellezik, alakul a kép, az lassan materializálódik, tehát fizikailag is alakul a szobor. Ezután azt veszi észre, hogy ez nem az, ami miatt elkezdte. Felesleges is foglalkozni vele. Majd valami mégis továbblendíti, -ez persze nem mindig sikerül. De ha igen, akkor létrejön valami, ami egyáltalán nem az, ami az első kép volt a művész fejében. Tehát a körülmények is ugyanúgy alkotói az alkotásnak, mint maga az alkotó.

*Berény Nóra és Cserna Antal, Herkules-sarok (r.: Sipos László Márk) / Fotó: Éder Vera*

Azt tapasztaltam, hogy ez analógiaként tökéletesen vonatkoztatható bármelyik művészeti ágra. Én is ezen a folyamaton megyek keresztül, amikor írok, rendezek vagy ha egy szerepet próbálok. Mindig van egy holtpont a vége felé, amin túl kell lendülnöm. Ami még akadályozó tényező lehet, az saját magam és az időhiány. A semmiből létrehozni valamit őrültség, egészen addig, amíg valaki létre nem hozza. Utána már újdonság. Minden alkotás hit kérdése, hogy mennyire akarja az ember őszintén megvalósítani. Hajlamos vagyok minden felelősséget magamra vállalni. Ezért is szeretek csapatban dolgozni, mert akkor nem egyedül kell képviselnem ezt a hitet. Csapatban lehetőséged van „megpihenni”, miközben a munkafolyamat nem áll meg.

Nemsokára végzel az egyetemen, feltételezem több olyan mondatot is kaptál, akár a tanáraidtól, akár a társaidtól, amelyek élénken megmaradtak benned. Mi az, ami ezek közül az elsőre eszedbe jut?

Székely Kriszta osztályfőnököm mondta Tomi osztálytársammal kapcsolatban (Hajdu Tamás Miklós – a szerk.), amikor „életjeleneteinket” próbálva a szerelmeinkhez értünk, hogy ő egy „hagymaszeletelős kujon”, én pedig egy „lantos kujon” vagyok. Ő a maszkulinabb férfi, én meg verseket írok, finomabban közelítek a nők felé. Mindkét fajta udvarlásnak ugyanaz a célja, csak máshonnan közelít, de egyik sem több a másiknál. Ez a „lantos” név rám is ragadt, az osztálytársaim azóta is előszeretettel használják, amikor nővel látnak. Akkor is, ha épp nem flörtölök, csak beszélgetek.

*Sipos László Márk, Hölderlin (r.: Zsótér Sándor) / Fotó: Katona Tamás*

Nóri anno azt mesélte, hogy már régóta foglalkoztál Orwell regényével, mielőtt színpadra írtad a saját változatodat. Jelenleg van olyan téma, amivel hasonló céljaid vannak?

Van egy-két írásötletem, ami lebeg a fejemben. Júliusban lesz a bemutatója egy másik darabomnak Celldömölkön, az ottani színistúdiósoknak írtam, Betyárkorty címen. Illetve dolgozom egy olyan monodrámán, amit semmiképpen nem én játszanék el, nem magamnak írom, hisz zongorázni is kell majd benne, de én azt nem tudok. Egy haknizenészről, egy perifériára került művészről szól. Ami még foglalkoztat és inspirál, az csupa-csupa grandiózus történet, mint a Száz év magány, az Utas és holdvilág és a Vörös oroszlán.

Vannak olyan művek az elmúlt évekből, amelyek nagy hatással voltak rád?

Kettő jutott eszembe. Hölderlin, akinek a munkássága és élete borzasztóan inspiráló számomra. Zsótér Sándor tavaly rendezte meg az osztályunknak Peter Weiss: Hölderlin című darabját. Kettő-három vizsgaelőadás ment belőle, és nagyon meghatározó volt a színészi fejlődésemben. Életemben először kaptam főszerepet. A legtöbb szöveg, amit valaha meg kellett tanulnom és a legbonyolultabb szerep, amit valaha meg kellett fejtenem. A próbafolyamat alatt beépült tapasztalatokat azóta is felhasználom a munkám során.

A másik egy Weöres Sándor vers: Ki minek gondol, az vagyok annak...

„Ki minek gondol, az vagyok annak…

Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:

Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz, hogy fénybe vagy árnyba játszik,

Mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:

Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;