„Azokat az embereket és közösségeket keressük, ahol önmagunk tudunk lenni”

Néha előfordul, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, nem találjuk a helyünket, mások akarunk lenni. Ismerős érzés? A ma emberének, aki néha belefeledkezik a social media felületek hamis világába, biztosan. És milyen szerencse, hogy Csiby Gergely rendező elővette ezt a történetet és színpadra adaptálta. A tehetséges Mr. Ripley ősbemutatóját idén nyáron a Művészetek Völgyében láthatja a nagyközönség. Jómagam pedig a főszerepet alakító Szántó Balázst kérdeztem az általa alakított szerepéről, közösségi médiáról és korunk Tom Ripleyeiről.

Ebben a hónapban mutatjátok be a A tehetséges Mr. Ripley-t, amiben Tom Ripley-t alakítod. Ha olyan darabban játszol, amit korábban filmre vittek, meg szoktad nézni a filmet? Vagy inkább elzárkózol ettől, nehogy esetleg befolyásolja az alakítást?

Általában megnézem, utánaolvasok, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy minél szélesebb rálátásom legyen az adott anyagra, amivel foglalkozom. Ha regényadaptáció, akkor igyekszem elolvasni a könyvet, a filmeket pedig mintegy kíváncsiságtól vezérelve is megtekintem, érdekel, más alkotók hogyan gondolkodnak ugyanarról a történetről. Bár a Minghella-féle (Anthony Minghella filmrendező – a szerk.) filmadaptációt régen láttam már.

Hogyan jött az ötlet, hogy pont ezt a művet viszitek színpadra?

Csiby Gergely már korábban említette, hogy szeretné elmesélni A tehetséges Mr. Ripley történetét, és rám gondolt Tom Ripley karakterével kapcsolatban. Ő választotta az anyagot, talán azért, mert olyan időtálló, ma is aktuális társadalmi kérdéseket feszeget, amelyek túlmutatnak egy egyszerű krimi narratíváján.

Nem ritka, hogy az alkotók picit belenyúlnak, átalakítják az eredeti verziót. Ti mennyire maradtok hűek Higsmith művéhez?

A próbafolyamat elején Gergely elmondta, hogy a mi feldolgozásunk igyekszik egyensúlyozni a film és a regény között, egy kicsit talán mégis inkább a regény felé húzva.

Említetted, hogy régebben már láttad az 1999-ben készült filmváltozatot. Emlékszel, hogy mi volt az első benyomásod Ripley-ről?

Régen láttam, emlékeim vannak róla, és mivel azóta még nem néztem újra, jó volt „tiszta szemmel” elolvasni a mi történetünket az olvasópróbán. Az első benyomásom erről az alakról az volt, hogy ijesztően precíz, és már-már zavarba ejtően tisztán lát mindent maga körül. A világ működését, a társadalmi normák mögött rejlő, csupán érdekek által vezérelt emberi kapcsolatok mibenlétét. Borzongató és egyszerre szimpatikus, ahogy tökéletesen kiismer mindent és mindenkit maga körül.

A Book magazine szerint Tom Ripley a 60. legjobb irodalmi karakter. Téged mi fogott meg a szerepben?

Számomra az egyik legérdekesebb benne, hogy miközben bűnös, és egyre durvább tetteket követ el, valamiért végtelenül esendőnek és szomorúnak látom a sorsát. Egy rendkívül éles eszű férfi, jó képességekkel megáldva, aki a tehetségét és az életrevalóságát nem jól használja ki. Nem volt senkije, akit szerethetett fiatalon, később pedig már nem tudott benne kialakulni az empátia. Senki sem szerette őt önmagáért. Így saját magáról sem alakult ki valódi önkép.

*Szántó Balázs, A doktor úr (r: Zsótér Sándor, Vígszínház) / Fotó: Juhász Éva*

Sok ember nem akar vagy nem tud a helyzetek mögé tekinteni, csak jó és rossz létezik, nincs átmenet. Te hogyan látod Higsmith főhősét? Adott egy traumatizált ember, aki szeretne kitörni, előrébb jutni, de bűncselekményt követ el.

Veszélyes jelenség, ha a társadalom nem nyújt segítséget annak, akinek szüksége lenne rá. Egyszerűen azért, mert egy ponton túl az illető eljuthat oda, ahonnan már nincs visszaút. Véleményem szerint senki nem születik gyilkosnak, tolvajnak, gonosznak. Tom Ripley sem akart szerintem azzá válni.

A szülei gyerekkorában meghaltak. Adott, hogy egy tökéletesen bizonytalan gyerekkorra épüljön az egész élete, személyisége, hogy labilissá váljon. Ehhez szokott hozzá, a bizonytalansághoz. Menekülni, napról napra élni, senkiben sem bízni igazán. Magában sem. Mindent magának talált ki, egyedül taposott ki. Ez irgalmatlan mentális teher lehet. A gond akkor van, ha igazolja is magának az ember, hogy az általa elkövetett bűnök mégis miért férhetnek bele…

Régi műről beszélünk, de szerintem napjainkban nagyon is igaz, hogy néha mind mások szeretnénk lenni, és ebben nem kis szerepet játszik a közösségi média, ahol szinte mindenki önmaga legjobb verzióját próbálja mutatni. Te mint művész, mennyire tartod fontosnak, hogy jelen legyél a közösségi felületeken? Néha nem érzed úgy, hogy ez nagyobb versenyhelyzetet teremt?

Abszolút érzem, és kezelni sem igazán tudom. Igyekszem a munkáimat megosztani jómagam is, eljuttatni azokhoz, akiket érdekelhet. Kérdés, kinek és mennyire érdekes mindez. Kikerülhetetlen szinte, hogy az ember valamennyire jelen legyen a közösségi felületeken.

A klasszikus szegény ember, gazdag ember történetét sokféleképpen feldolgozták már, valamilyen szinten a Mr. Ripley is ehhez köthető. Szerinted miért akar valaki mindenáron előrébb jutni, miért érzik néhányan azt, hogy ha nem tartozhatnak az elithez, akkor középszerűek, unalmasak?

Önmagában az a gondolat, hogy valaki szeretne jobbat magának szerintem nem egy ördögtől való dolog. Tom érthető módon igyekszik életben maradni. Amikor elutazik Olaszországba, felfoghatatlan számára az a fajta gazdagság, amiben Dickie Greenleaf létezik. Tom egy ponton el is mondja, hogy valójában tökéletesen érti, hogy miért nem akar Dickie visszamenni Amerikába és betagozódni a szürke hétköznapokba. Egy olyan társadalomban pedig, ahol a fő gondolat az, hogy „amennyid van, annyit is érsz” nehéz nem magára vennie az embernek.

Túlságosan hangsúlyos lett az egyénre szabott felelősséghárítás a társadalomban. Ebben a narratívában minden kudarc vagy siker csakis az egyén szükséges érdeméről vagy annak hiányáról szól. Hozzáteszem, ma mindenhonnan ez ömlik ránk. Ahogy a korábbi kérdésben is említetted, az összes social media felületről. Vedd meg ezt, érd el azt. Legyél ilyen, legyél olyan. Tartozz ehhez, tartozz ahhoz. Ez mind jól hangzik a neonreklámok felületéről, de mi van akkor, amikor ez nem sikerül az egyénnek? Marad a frusztráció és a kompenzálás.

*Szántó Balázs, A pillangók szabadok (r: Csiby Gergely, Bethlen Téri Színház) / Fotó: Panamy*

Színészként mindig valaki más bőrébe bújsz. Előfordult már, hogy egy szerep után átvettél bizonyos tulajdonságokat a karaktertől? Vagy felismertél általa magadban valamit, amiről előtte nem tudtál?

Sok szerephez van kapcsolódási pontom, mert értek hasonló élmények vagy épp olyan élethelyzetben talál meg, ahonnan van mit felhasználni a szerephez. Máskor meg úgy kell nagyítóval keresni, hogy miként találkozzak össze az adott alakkal. Jó esetben minden karakterben találok olyat, amit vagy ismertem eddig magamból és be tudom forgatni a munkába, vagy felfedezhetem, hogy „igen, ez akár én is lehetnék”.

Átvenni dolgokat? Érdekes felismerés volt, hogy legutóbbi munkámban, A pillangók szabadok című darabnál, ahol egy születésétől fogva vak fiút játszom, elkezdtem megfigyelni, hogy nem csak próbahelyzetben nem nézek mások szemébe, de sokszor instrukciót is úgy fogadtam, illetve szünetben a kollégákkal is úgy beszélgettem, hogy már egyáltalán nem vettem fel velük a szemkontaktust.

Rengeteg magányos Mr. Ripley rohangál közöttünk, akik nem találják a helyüket. Ha egyikük esetleg olvassa ezt az interjút, mit üzennél neki?

Talán azt, hogy sosem lehetetlen segítséget kérni, és beszélni a problémáinkról. Még akkor is, ha nincs rá egyszerű megoldás. Illetve, hogy azokat az embereket és közösségeket keressük, ahol önmagunk tudunk lenni. Ezáltal kisebb a lehetőség arra, hogy folyamatos szorongás alakuljon ki bennünk amiatt, hogy azt érezzük, másoknak kell megfelelnünk, a saját személyiségünkkel szemben.

A tehetséges Mr. Ripley július 23-án kerül bemutatásra a Művészetek Völgyében.

Jegyek, információ: itt.

Szereplők: Bajor Lili, Dino Benjamin, Gazdag Tibor, Jerger Balázs, Katona Péter Dániel, Király Dániel, Ruzsik Kata, Szántó Balázs

Rendezőasszisztens: Szládek Kata

Rendező: Csiby Gergely

(Borítókép: Juhász Éva)