Hiányérzet — Karácsony Nikolett

Az elmúlt hetek hírei teljesen felforgatták az eddig megszokott, bejáratott életünket. Vannak, akik otthonról dolgoznak vagy épp nem dolgoznak. Bezártak az óvodák, iskolák, de felesleges felsorolnom, hiszen mindenhonnan dől felénk a koronavírus által okozott zűrzavar. A jelenlegi helyzetnek rengeteg a negatív hozadéka, és ki tudja, mennyi lesz még.

Körülbelül két hét önkéntes karantén után kezdtem érezni, hogy jó, jó ez a kényszerpihenő, de most már azért véget érhetne, ha más nem, csillapodhatna. Egyrészt, mert már elég sok szörnyűséget okozott, másrészt pedig kezdenek elviselhetetlenül hiányozni az alább felsorolt dolgok. De ismerjük az emberi természetet: mindig az kell, ami nincs. Mivel jelenleg a filmek jelentik az egyik kulturális kikapcsolódást, ezekkel próbálom némileg enyhíteni azokat a tevékenységeket, amelyekben ki tudja, mikor lesz legközelebb részem.

Legalábbis hagyományos értelemben . Hiszen nyilván tartom a kapcsolatot a szeretteimmel, de nem személyesen. Nézek kulturális eseményeket, de csak online. És persze elhagyom néha a házat, de a boltnál és néhány utcánál messzebbre nem megyek. Akik hasonló gondokkal küszködnek – szerintem vagyunk egy páran –, az alábbi filmek talán segítenek enyhíteni az űrt egy rövid időre. Azért azt muszáj hozzátennem: akiknek nincs nagyobb bajuk, tegyék össze a két kezüket, mert mi még szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint sokan mások.

Ha messze a család

Mindent a legkisebbért – A család kicsi kincse

Ez a 2006-os film Toni Collette, Greg Kinear és Abigail Breslin a főszereplésével zseniálisan keveri a drámai és komikus elemeket. A road movie-nak sem utolsó filmben anya (Toni Collette), apa (Greg Kinear), nagypapa (Alan Arkin), nagybácsi (Steve Carrell) és a gyerekek (Abigail Breslin, Paul Dano) felkerekednek, hogy teljesítsék a család legkisebb tagjának álmát. Ami nem más, mint egy szépségversenyen való részvétel, bár Olive (Breslin) nem kimondottan illik bele ebbe a képbe. Ettől függetlenül ez minden álma, ezért a család mindent megtesz, hogy teljesüljön. A két Oscar-díjat nyert film (legjobb mellékszereplő – Alan Arkin, legjobb eredeti forgatókönyv – Michael Arndt) nem egy mézes-mázos, mindenben tökéletes családon keresztül mutatja be a család összetartó erejét, épp ellenkezőleg. Ettől igazán szerethető, egyedi alkotás.

Soha nem késő – Oroszlán

Ez a film felkerült az „akkor is sírok rajta, ha százszor láttam” című képzeletbeli listámra. Részben azért, mert Garth Davies rendezése igaz történet alapján készült, részben pedig azért, mert Dustin O’Halloran zenéje olyannyira jól sikerült, hogy nehéz nem megkönnyezni. A filmben Dev Patel alakítja a felnőtt Saroo-t, aki gyerekként kerül nevelőszülőkhöz, miután bátyja elveszti őt India egyik vasútállomásán. A fiú egyetemre kezd járni, ekkor már létezik Google Maps, amely segítségével visszakeresi az állomást, ahol elszakadt a családjától. A filmben feltűnik Nicole Kidman mint Saroo nevelőanyja, valamint Rooney Mara, aki a fiú barátnőjét alakítja. Persze rengeteg film készült a család összetartó erejéről és fontosságáról, de mivel az Oroszlán története valós, valamivel közelebb érezhetjük ennek az egésznek az erejét. A 6 Oscar-jelölés pedig azt is bizonyítja, hogy szakmai szempontból is megállja a helyét a legjobb filmek között.

Ha egy ideje már nem láttad a barátaidat

Anderson-féle zsenialitás – A Grand Budapest Hotel

Wes Anderson nevét szerintem nem kell említenem a filmrajongóknak. Aki pedig nincs annyira otthon a témában – és valahogy mégis az oldalra tévedt –, érdemes egy pillantást vetnie Anderson filmjeire. Eredeti alkotásmódja felüdülés a sok sablonsztori mellett. A Grand Hotel Budapest esetében az még hagyján, hogy a rendező Ralph Fiennes kezébe adta a főszerepet, mellette Adrien Brody, Tilda Swinton, Saoirse Ronan és Bill Murray is feltűnnek egy-egy szerepben. Fiennes ellen, aki a szálloda tulajdonosát, Monsieur Gustave-ot alakítja, elfogató hadjárat indul, de az legyen meglepetés, hogy miért. Ő és az újonc lobby boy (Tony Revolori) bartáságáról szóló kedves történet rengeteg olyan fordulatot tartogat, amelyek bizonyítják: mindegy, ki milyen pozícióban van és honnan jött, a hűség és a szeretet úgyis felülír mindent. De nemcsak a film üzenete, hanem képi világa és a színészi alakítások is elegendő indokot adnak arra, hogy legalább egyszer megnézzük ezt a remekművet, és ideig-óráig elfelejtsük a világ gondját.

Ki vagyok én? – Lady Bird

Greta Gerwig filmje szerencsére teljesen távol áll a csicsás, rózsaszín portól fulladozó tinifilmek világától. Helyette valami sokkal őszintébbet sikerült a vászonra álmodnia, amit Saoirse Ronan el is vitt a hátán Lady Bird szerepében. Persze mindez nem lett volna teljes Laurie Metcalf (anya) és Timothée Chalamet (Kyle), valamint a többi mellékszereplő nélkül. Az inkább indie filmek táborát erősítő alkotás egy tipikus tinédzser utolsó gimnáziumi évét mutatja be, aki ugyanazoktól a problémáktól szenved, mint valószínűleg a többségünk ebben a korban. Miközben hajtja az álmát, rájön, mennyivel fontosabbak azok a dolgok, amelyek eleve körbeveszik őt: a családja és a legjobb barátnője. Ez így unalmasan hangzik, de Gerwig pontosan tudta, hol és hogyan kell olyan fordulatokat és mondatokat beletennie a filmjébe, hogy azok kiállják az idő vasfogát, és 3 év távlatából is azt lehessen mondani: ez igen!

Ha hiányzik Budapest hangulata

A rendszerváltás fiataljai – Moszkva tér

Mivel a családon és a barátaimon kívül Budapest is nagyon hiányzik – főleg most, jó időben –, a Moszkva tér némileg enyhíti ezt a hiányomat. Török Ferenc 2001-es filmje a rendszerváltás előtti évet eleveníti fel, a főszereplő, Petya (Karalyos Gábor) szemén keresztül. A fiatal srác az érettségire készülve megismeri a szerelmet (Balla Eszter) és belekeveredik egy-két problémás ügybe, ami ennyi idősen talán nem meglepő. De nem is igazán a történet a lényeges számomra, hanem a hangulat, amit a film megidéz. És amit igazán talán csak mi, magyarok értünk. Bár egy távolabbi, letűnt korban játszódik, az utcák, a házibulik, a gimnáziumi évek mind visszahozzák a budapesti életérzést. A film mára már kultikusnak számító mondatainak, jeleneteinek köszönhetően szinte az összes olyan listán szerepel, ahol magyar filmeket sorolnak fel valamilyen témában. Ugyanis elég sok mindent lefed: fiatalság, rendszerváltás, budapesti élet, szerelem stb. Aki nem is fogékony a témára, annak is érdemes megnéznie. Szerintem abszolút alapfilm.

A Rossz versek előtt – Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Reisz Gábor nevével nem olyan régen találkoztam. Szeretem, amikor valaki nem tömegfilmeket gyárt, hanem beleteszi az egyéni látásmódját a filmjeibe, és ha ehhez tehetség is társul, akkor abból általában valami szuper dolog születik. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan Áronja (Ferenczik Áron) kicsit emlékeztethet magunkra. Pontosabban az Y-generáció önmagát kereső fiataljaira, akiknek a modernkori szabadság és a szülői háttér megengedi, hogy kicsit még tengődjenek és kiéljék szerelmi bánatukat, mielőtt bármi értelmeset kezdenek magukkal. Persze a film ennél jóval többet is mutat, főleg a magyar valóságból, Budapestből, és a jelen helyzetben ez a lényeg. Bármennyire fájdalmas néha a valóság, azért a miénk.

Színház helyett

A tudathasadás szélén – Fekete hattyú

Természetesen nem maradhat ki a színház, amit bár számtalan művészeti társulat próbál biztosítani, de erre csupán online van lehetőség. Esetemben ez inkább akkor működik, ha már láttam korábban a darabot. Ezért néztem vissza Darren Aronofsky kultikus filmjét, a Fekete hattyút. Nina (Natalie Portman alakítása – és nem mellesleg fizikai felkészültsége –, egészen bámulatos, nem csoda, hogy megkapta érte az arany szobrot az Akadémiától) egy New York-i balett társulat tagja, tehetséges, kitartó és egyértelműen főszerepre vágyik. Ezt meg is kapja, de innentől elindul a lejtőn, aminek a végén egy elég kellemetlen dolog várja. A film persze közelében sincs az élő színházi előadások élményéhez, sőt, igazság szerint egyik film sem, ezért is csak ezt az egyet tudom ajánlani. Portman mellett olyan nagy nevek tűnnek fel a mellékszerepekben, mint Vincent Cassell, Winona Ryder vagy Mila Kunis. Aronofsky pedig sötét, sajátos látásmódjával, a thriller műfajába eltolva hozza el a tánc világának kemény, izzadságszagú világát. Többször megnézős.

A fenti lista bővíthető és biztos vagyok benne, hogy idővel bővülni is fog. Ezt most amolyan tűzoltásnak szedtem össze, hátha rajtam kívül még jól jön valakinek. Amíg nem lehet nagy családi és baráti összejöveteleket tartani, kiülni egy kávézó teraszára és nézni Budapest utcáit vagy elmenni valamelyik színházba, az idővel kialakuló hiányokat nem árt más módon pótolni. És reménykedni, hogy ezeket a tevékenységeket hamarosan újra élvezhetjük.

(Borítókép: Home Manchester)